3.rész

 Álmosan keltem ki az ágyból. Ránéztem az órára, és 14-et mutatott. Elaludtam volna? Ekkor jutott el az agyamig, hogy nekem repülőm van. Te jó ég el fogok késni!!! 16-kor indul majd a gépem, és két órám van, hogy oda érjek.

 Ez is csak én lehetek. Nagyon jó! Gyorsan felkeltettem apát, majd összekapkodtuk magunkat. Felöltöztem. Felvettem egy fehér blúzt egy fekete dzsekivel. Hozzá, egy fekete nadrágot, és a derekamra egy kockás inget kötöttem. Hajamat, mint mindig kiengedve hagytam. Komolyan, hogy lehetek ilyen béna? Remélem még elérem. Kutyafuttában dobáltam össze a cuccaimat. Nadrágok, pólók, alvótárs, laptop, neszeszer, rajz cuccaim, pulcsik, pizsamák, fehér neműk, töltő és füllhallgató. Apa mondta, hogy kivisz a reptérre. Innen vagy 1 óra, mire odaérünk. Útközben megettem a reggelimet is. Beértünk a reptérre. Nagy nehezen, előkotortam a jegyeket is. Elköszöntem apától, és rohantam a repülőre.

 A csomag csekkolásnál várni kellett bőven. A kézitáskámat magamnál hagytam. Elővettem a jegyeket, és megnéztem, hogy hova szólnak. 14B. Belülről mellém egy fiatal lány ült, a másik oldalamon egy fiatal nő. Körülbelül olyan 24-25 éves lehet. A lány pedig velem egy idős. Közben mondtak valamit a hangosbemondóba:

„Tisztelt utasaink! Kérem foglalják el helyeiket! 5 perc múlva indulunk!”

Út közben úgy határoztam, hogy úgyis Hirosimán szállok le, így körbe nézek egy kicsit a boltokban a reptéren. Egyébként is, majd csak holnap reggel 8-kor indul a Szöul-i gép.

 Körülbelül az út felénél járhattunk ,és bealudtam. Arra keltem, hogy a gép éppen leszáll. Beláttam egész Hirosimát. Nagyon szép volt.

 Megérkeztünk a reptérre. Elmentem a csomagomért a szalaghoz, levettem a pandás bőröndömet, és útnak indultam körül nézni. Az egész reptéren majdnem mindenütt csak boltok voltak. Mindegyikbe bementem nézelődni.

 Éppen egy plüssös boltból jöttem ki, amikor hirtelen megláttam egy nagyon ismerős alakot. Csak egy pillanatra. De honnan ismerős? Na, mindegy. El is viharzott. Nézelődtem tovább. Egyszer csak nem figyeltem, és neki mentem valakinek. Egy velem egykorú srácnak. Szegény el is esett. Segítettem neki felkelni.

- Jaj úgy sajnálom. Nem direkt volt. Csak elbambultam, és nem az utat figyeltem. Tényleg bocsi – mentegetőztem.

- Semmi baj megesik az ilyen. Ne aggódj nem történt nagy baj – mosolygott rám kedvesen.

 Hosszasan beszélgettünk. Megtudtam, hogy ő itt él Japánban, csak a haverját várja.

- És te mi járatban erre felé? – kérdezte.

- Hát én Szöulba igyekszem. Csak mivel holnap indul a gépem, ezért itt kell maradjak ma éjszaka – mondtam.

- Látom nem itteni vagy. Honnan jöttél?

- Magyarországról. Ott lakom az édesapámmal, és most a bátyámhoz megyek.

- Aha értem. Nem bánod, ha itt maradok veled?

- Dehogy bánom! Legalább nem unatkozom – mosolyogtam vissza.

Az éjszaka folyamán többször is eszembe jutott, hogy ki volt az az ismerős alak, akit ma láttam. Sokáig ezen rágódtam, de végül bele aludtam.

_MÁSNAP REGGEL_

 Felkeltem, de a srác nem volt mellettem. Vajon hova tűnt?
Pár perccel később, megpillantottam, amint két pohár kávéval tér vissza.

- Tessék! Látom még álmos vagy, hát itt egy kis kávé, hogy felébredj – avval átnyújtotta a poharat.

- Köszönöm szépen! – szürcsöltem bele a meleg kávéba.

 Lassacskán eltelt az a pár óra amennyit várakoznom kellett. Elköszöntem újdonsült barátomtól, és a következő gépet vettem célba. Felszálltam a repülőre, és az el is indult. Szerencsére az útnak ez a fele rövidebb, mint amennyit ide jöttem. Teltek az órák, és én még mindig utaztam. Kínomban legszívesebben most kiszálltam volna. Jaj, mikor lesz már vége? Ezután a gondolatmenet után a hangosbemondó szólalt meg:

„Kedves Utasaink! 10 perc múlva leszállás! Kérem kapcsolják be biztonsági övüket! Köszönöm!”

Bekapcsoltam, és éreztem ahogyan a gép lefele száll. Leszálltunk, és végre kiszabadultam a vasszerkezetből. Friss levegő. VÉGRE!

- Annyeong Korea! – mondtam magamban.

 Persze itt is elvették a csomagomat a felszállás előtt. Elmentem megint a szalaghoz. Itt most sokkal többen álltak, mint Hirosimán. Úgy álltunk ott mint a heringek. Alig kaptam levegőt, de odaértem a cuccomhoz, és kikászálódtam a tömegből. Elkezdtem sétálni a boltok között. Itt is rengetek volt. Csak egy a baj, nagyon drága minden. Nem baj, úgy is lesz bőven időm vásárolni. Hee-vel, amúgy is tervezek menni.

 Mentem a kirakatok között, és nézelődtem, amikor megláttam a távolban két ismerős alakot. Az egyik nagyon magas volt. Nálam kb 10-15 cm-vel magasabb. A másik pedig velem egy magas. Talán kicsivel magasabb.

 Közelebb mentem, és elkezdtek rohanni felém. Hát, ki más is lett volna, ha nem Kimito és Hee.

- Jaj, csak, hogy megérkeztél! Azt hittük már sosem érsz ide – mondja Kimito.

- Ha el is vesznék, titeket így is-úgy is megtalálnálak. – nevettem el magam.

- Mitty! De rég láttalak. Hogy vagy? – kérdezte Hee.

- Most már nagyon jól. Eddig is jól voltam de most még jobban vagyok mert itt lehetek veletek – öleltem meg drága barátnőmet.

 Ez után ráugrottam a bátyámra, aki majdnem elesett.

- Hé, egy kicsit óvatosabban! – nevetett fel.

 A nagy ölelgetésben furcsa érzésem lett. Olyan, mintha figyelnének. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Kis idő elteltével megint megláttam azt az alakot, akit Hiroshimán. Most már tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Ki lehet az tényleg? Nagyon piszkálta a fantáziámat. Úgy láttam mintha egy boltba ment volna be. Elkezdtem követni.

- Mitty hova mész? – kérdi Hee.

- Hugi gyere vissza! – ordítja Kimito utánam.

- Egy pillanat el kell intéznem valamit! – kiáltom hátra.

Az ismeretlen alak nyomába eredtem, de nyoma veszett.

-A francba! Hova tűnt? – mormoltam magamban.