1.rész

 Reggeli kómás fejjel mentem le reggelizni az étkezőbe, mivel éjszaka szinte semmit sem aludtam. Csak apa volt itthon, mert tesóm már 4 éve kint él Koreában. Kezd egy kicsit hiányozni már, a sok hülyesége. Meg alapból ő maga.

 Ezeket gondoltam el magamba, miközben lementem a hosszú lépcsőn. Apa, már lent várt a reggelivel. Nagyon jól esik, hogy törődik velem, de néha az idegeimre megy vele. 

- Jó reggelt Apa! - köszöntöm álmos arcommal.

- Neked is jó reggelt! Hogy aludtál?

- Hát, kicsit nehézkesen, de azért valahogy végül elaludtam - mondtam végig a mondatot, egy ásítás és nyújtózás között.

- Gyere egyél

 Leültem az asztalhoz, és elvettem egy szelet kenyeret. Megkentem gondosan vajjal, majd tettem rá mézet is. Hmmm…De régen ettem már mézes kenyeret.

 Később, mikor már a reggeli felénél tartottunk, elkezdett valamiről beszélni, de nem nagyon figyeltem rá. Ám, amikor meghallottam a „barátnő” szót, felkaptam fejem.

- Apa mit mondtál?- kérdeztem vissza értetlenül. Majdnem félrenyeltem.

- Végre sok év után találtam valakit magam mellé. Nagyon kedves. Egyszer megismerhetnétek egymást - vigyorgott rám.

- Hát… majd egyszer talán - próbáltam erőltetni magamra egy mosolyt. Kisebb nagyobb sikerrel.

 Közben megettem a kenyeremet, és éreztem, ahogy tele van a hasam. Jaj, majd szét pukkadtam.

- Köszönöm szépen! Finom volt - álltam fel az asztaltól, és célba vettem a fürdőt.

 Elmentem fogat mosni, és tiszta fogkrém lettem. Elkuncogtam magam, ezt követően pedig, gyorsan lemostam. Kifele mente láttam apát, amint közeledik felém. Pár másodperc múlva el is ért hozzám, majd átadta a telefont, és vissza sietett pihenni. 

- Halló! Kimito te vagy az? - kérdeztem.

- Hej! Szia, húgi! Mi újság otthon? Van egy jó hírem - mondja rekedtes hangján.

- Áh nincsen semmi különös. Veled mi újság? Mit mondtál? Van egy jó híred?

- Igen!

- Mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

- Mit szólnál, ha kijönnél ide hozzám Koreába? - tette fel a kérdést nyugodt hangnemben.

- Hogy mit? Kibújnék a bőrömből! Nagyon izgatott lennék, és elmondanám ország világnak, hogy Koreába megyek, vagy most csak viccelsz velem?

- Én ugyan miért viccelnék? - nevette el magát.

Csak most fogtam fel, hogy mit mondott.

- Te jó ég!!!! Megyek Koreába!!! - sikítoztam a telefonba - Találkozok Hee-vel. 

- Örülök, hogy örülsz, viszont most mennem kell. Roamingban vagyok. Hamar lefogy a pénz. Jó éjszakát, majd estére. Ma már nem hívlak titeket - mondta. – Jaj, majd elfelejtettem! Múlt héten tettem fel a repülőjegyeket. Mivel, átszállással jössz, ezért kettőt találsz majd benne. Ja még valami. Holnap a 16-kor indul egy járat. Majd meglátod hol kell átszállni.  Szia majd találkozunk. – köszönt el és letette a telefont.

 Egész délután fel voltam pörögve, a holnapi nap miatt. Hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy ezt is megértem? Hiszen még csak 19 éves vagyok akkor, hogy jöhetnek ilyen gondolataim, hogy "ezt is megértem"? De ekkor eszembe jutott valami.

- De hát apával mi lesz akkor? – morfondíroztam magamban. – Biztos nem lesz semmi. Hiszen itt van a barátnője. Ő majd vigyáz rá. Melegen ajánlom neki.

 Gondolatmenetemet a szobám ajtaja szakította meg. Apa volt az.

- Hallottam, hogy örültél valaminek. Mi volt az?

- Képzeld! Megyek Koreába és láthatom majd a BTS-t, ha szerencsém van – áradoztam róluk. – Oh…. 

- Jaj ne kezd megint –nevetett. – De várjunk csak. Hova mész te?

- Hát Kimito-hoz. Ki Koreába. Nála fogok lakni. De, Hee is kint lakik. Vele is tudok majd találkozni.

- Ja jó rendben. Így már megnyugodtam. Különben nem nagyon engedtelek volna. De, mivel tudom, hogy Kimito-nál leszel, ezért nem kell aggódnom - mosolyog rám.

- Jaj, úgy szeretlek apa! – ölelem meg szorosan.

- Én is kislányom! És, mikor indulsz?

- Holnap olyan 10-kor elindulok itthonról. Ki tudja mennyi a csekkolás is meg, hogy mikor engednek föl a repülőre.

- Értem.

Fordult volna ki az ajtón, amikor még egyszer hátraszólt.

- És hol vannak a jegyek?

- Ja azokért nem kell aggódni! Kimito már múlt héten feltette őket. Szóval minden el van intézve.

- Na, ez az én fiam!- mormolta magában.

- De, kimennél kérlek, hogy át tudjak öltözni?

- Ja…. persze, persze. Elnézést - avval ki is ment.

 Felöltöztem egy bézs színű pólót vettem fel, egy fekete szoknyával. Hidegnek hideg volt, ezért felvettem egy harisnyát is. Cipőnek szintén egy bézs színűt választottam. Meg persze egy kis oldaltáskát is vettem magamra. Úgy döntöttem, találkozom még egy utolsót Yaruval.

 Felhívtam Yaru-t, és megbeszéltem vele a parkban egy találkozót. Szóltam apának, hogy sokára érek haza, ne várjon. Kilépve az ajtón elég hideg volt. Útközben a buszmegállóig mindenen gondolkodtam. Legfőképpen azon, hogy vajon milyen lesz kint élni.

 Megjött a busz, és egy nagyot lépve felszálltam. Fú, de magasan vannak ezek a lépcsők. Felérve megmutattam a bérletet, és leültem egy közeli ülőhelyre. Két megállóval arrébb egy fiú ült le velem szemben. Nem nagyon törődtem vele, mivel nem ismertem. Hamarosan szálltam, és felkeltem a székből. A fiú is velem egy megállóban szállt le. Odamentem az ajtóhoz, és jeleztem. Az egyik kanyarban a busz túl nagyot fékezett, és a mellettem álló fiúval együtt elestem.

- Jaj, ezer bocsánat! Nem direkt volt! – hebegtem-habogtam.

- Semmi baj –mosolyodott el.

 Gyorsan leszálltam róla. Próbáltam a piros fejemet takarni, nehogy meglássa, ahogy elpirultam. Leszálltam a buszról, és a park fele vettem az irányt. Láttam, hogy Yaru még nincs itt, ezért úgy döntöttem leülök egy padra, és ott várom meg. Nemsokára egy ismerős hangot hallottam meg nem messze tőlem.

-Szia te kis ARMY!! – szólt felém.