19. rész

Jóval azután, ébredtem fel, hogy behoztak a mólóról. Apránként kinyitottam szemeimet, de hirtelen erős fény hasított bele. Rögtön hunyorítani kezdtem, és pislogtam egy párat, majd véglegesen kipattantak pupilláim. Körbenéztem, de senki sem volt a szobában rajtam kívül. A falak fehér csempével voltak díszítve. Kis éjjeli szekrények helyezkedtek el az ágyak mellett, amik teteje üresen állt. A fekhelyek mellett, a másik oldalukon, infúziós állványok álldogáltak egymagukban.  Szemben velem egy ugyan olyan ágy feküdt, mint amilyen az enyém volt, csak üresen. Mellettem balról egy ablak volt nyitva, ami a benti levegőt frissítette. Kintről hűvös fuvallatok érkeztek, amiből rám is jött egy kevés. A szelet követően az eső is eleredt, és mivel nem akartam, hogy a takaró meg az ágy vizes legyen, ezért becsuktam az ablakot. Amint behajtottam az üveget, rögtön a terem ajtaja is kinyílt. Két szempár szegeződött rám, ijedt tekintettel. Hozzám siettek, majd szerre megöleltek. Jól esett az ölelés a testvéremtől, de legjobban Kooktól hiányzott. Igaz, hogy a múltkor goromba volt velem, de attól eltekintve, megnyugvást keltett a jelenléte.

Pulóverját kicipzározta, és leült a mellettem elhelyezkedő, fehér székre. Kezébe helyezte kezemet, amit rögtön simogatni is kezdett, néhány szorítás mellett. Legjobban, akkor fogta meg erősen, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Rám nézett, fejét pedig, bűnbánóan lehajtotta.

- Sajnálom! Haragszol rám, tudom, hiszen a múltkor elég bunkó voltam veled. Ideges lettem, mivel tudtam, hyungot mész megkeresni. Kicsit félni kezdtem, hogy történni fog valami kettőtök között abban a pillanatban, amikor megtalálod. Egy olyan dolog, amit én nem szeretnék. Tudom, ez most bunkón hangzik, de így van. Szeretlek, és félnélek elveszíteni, mert fontos vagy nekem –hadarta el, végig a földet bámulva.

- Ugyan már, kis buta! Ilyenektől nem kell félj, hiszen nem fog köztünk semmi sem történni Taeval – mondtam, de tudtam, hogy saját magamnak is hazudtam.

Hogy miért? Még én sem tudom. Valahol legbelül valami mást éreztem Tae iránt, mint kellett volna, többet a kelleténél. Nem akartam szorosabb viszonyt ápolni vele, mivel nem tehettem. Nekem ott volt Kookie, akit imádok és szeretek. Nem tudnék tőle megválni.

- Viszont van egy dolog, amit eddig nem tudtál – szólalt meg hirtelen.

- Mond nyugodtan – bíztattam.

- Régebben, amikor még V hyung velünk volt, elmentünk ketten sétálni. Egy szűk utcába értünk, ahol felkerültél a témába, és olyat mondott, amitől mérges lettem. Végül pedig, én csináltam egy hülyeséget.

- És pedig? – kérdeztem kíváncsian, még mindig a kezét fogva.

- Én… én… - de mondanivalóját nem tudta befejezni, mert egy orvos nyitott be az ajtón.

- Szerintem, mi most kimegyünk. Kint leszünk a folyósón, majd ott megtalálsz minket, ha készen leszel – fogja meg Jungkook pulóverujját, az eddig csöndben figyelő Mito, és húzni kezdi kifele. – Gyere, már!

Az ajtóban a doktorral cseréltek helyet, aki egy aszisztens kíséretében, ért el hozzám. Az ágyam széléhez jőve, leakasztotta nyakából a sztetoszkópot, és megkért, húzzam fel a pólómat, hogy megtudja, hallgatni a tüdőmet. Úgy tettem, ahogyan kérte, majd a hideg sztetoszkópfejet a hátamhoz helyezte. Ezt követően egy fejfájás csillapítót is adott, amit rögtön be is vettem.

- Rendben! Hamarosan hazamehet, most végeztünk. A nővér, majd odaadja a záróját. Fél óra múlva még visszanézek, utána mehet haza.

- Köszönöm szépen! – mondtam, miközben hátat fordítottak nekem, és kimentek a teremből.

Egyedül voltam egy ideig, de nem sokkal az orvos távozását követően, egy kisfiút hoztak be. Érdeklődve figyeltem az eseményeket, de legfőképpen a fiút. Szegény nagyon rosszul festett. Fehér arcára, barna tincsek hullottak le, amik eltakarták szemeit. A velem szemben lévő ágyra helyezték el, majd pedig, rögtön infúziót folyattak be neki. Gondolom ki volt száradva, hiszen szája erről árulkodott.

Két perc eltelte után, mikor már a nővérek is kimentek, a kis jövevény mocorogni kezdett. Szemeit lassan kinyitotta, hogy körbenézhessen a teremben. Feltápászkodott derékszögbe, úgy kémlelte a számára ismeretlen dolgokat a szobában.
Felfedezése után, a karjára helyezte tekintetét, szemei pedig, kétszeresére kerekedtek. Az infúziós tű után nyúlt, és próbálta kiszedni a karjából. Már éppen kezdte leszedni a ragtapaszt, amikor szóltam neki, hogy ne tegye, hiszen az ő érdekében van. Óvatosan, félve felém fordította fejét, és nézni kezdett. Kedvesen mosolyogtam rá, ő meg még mindig csak ijedten pislogott.

-Engedd el azt az infúziót! Az csak folyadék, nem kell félned tőle – magyaráztam neki, kedves hangon. Megszeppenve engedte el az említett dolgot.

Pár perces csönd után, ajtónyitódásra lettünk figyelmesek, amire mind a ketten odakaptuk fejünket. Ugyan az az orvos állt a küszöbön, mint aki megvizsgált engem. Felém fordult, és kijelentette, hogy hazamehetek, meg a nővér már megírta a zárójelentést. Vígan felkeltem a helyemről, és az ajtó felé indultam. Nem akartam köszönés nélkül elmenni a fiútól, így hát visszamentem hozzá. Integettem neki, ijedten ugyan, de ő is visszaintegetett. Ekkor láttam meg a szemét. Egy európai kisfiú ült az ágyon, és nagy zöld szemeivel figyelt engem. Megállapítottam, hogy nem lehetett több tizenkét évesnél.

Visszamentem az ajtóhoz, és kiléptem a folyósóra, ahol Kook könyökölt éppen a combján, Mito pedig hátradőlve nézte az üres plafont. Az ajtó csukódására Kook felkapta fejét, és amint meglátott, felpattant a székről, majd rohanni kezdett felém. Mikor elért hozzám, szorosan magamhoz szorítottam. Egész testem bizseregni kezdett karjai közt. Mélyen beszívtam kellemes illatát, ami most kivételesen más aromájú volt, mint szokott lenni. Éreztem minden porcikáját, a testemen mindenhol. Ölelkezésünk után, egy puszit nyomott arcomra. Visszaballagva Mitohoz, őt is megöleltem jó szorosan, majd indultunk haza.

Kint a kocsiban hátra ültem Kookiehoz, aki csak boldogan mosolygott, hogy újra láthat.

- Jól vagy? – kérdezte, miután lehervad arcáról a mosoly, és aggodalmasan fordult felém.

- Persze, persze. Semmi bajom nyugi, csak a fejem még mindig fáj, de semmi komolyabb.

- Otthon, majd kapsz gyógyszer, meg egy puszit az ütés helyére – mosolyodott el újra.

- Köszi – dőltem rá vállára.

Hazaérve, kikászálódtam a kocsiból, majd elindultam befele. A kikövezett úton azon gondolkodtam, vajon milyen fogadtatás fog rám várni. A kocsi mellett állva kiegyenesítettem a pólómat, úgy indultam meg be a házba. Lépteimet megszaporáztam, hogy minél hamarabb bent lehessek már a többiekkel. A nyomomban a két fiú, picit lemaradva, de tartotta velem a lépést.
Beérkezve a lakásba, levettem a cipőmet, és az ajtóban vártam meg, a kintről jövőket. Mito, mellém lépett, ezt követően pedig, el kiállotta magát, hogy megérkeztem, itthon vagyok. A hangos dübörgések után, öt fiú ölelésében találtam magam. Szerre elengedtek, én pedig, újra megöleltem mindegyikőjüket. Rap Mon kérte a bocsánatokat, mert azt hitte, ő miatta kerültem kórházba. Hiába próbáltam mondogatni, hogy nem az ő hibája, de mintha a falnak beszéltem volna. Egy idő után megelégeltem az önhibáztatását, így megfogtam a kezét, és a szájára tapasztottam. Eléggé meglepődött a cselekedetemen, de nem tehettem mást.

Táskámat felakasztottam a fogasra, majd pedig, a konyhába siettem egy fejfájás csillapítóért, mert iszonyatosan fájt a fejem. A helységbe érve, keresni kezdtem a gyógyszer, hogy hol lehet. Közben, levettem egy poharat az üveges szekrényből. A pultra támaszkodva kutakodtam a doboz után, amiben benne voltak a gyógyszerek. Végre megtaláltam egyet, amit rögtön be is vettem. Kiegyenesedtem, és elindultam a szobám felé. Nyöszörögve lépkedtem fel a hosszú, magas lépcsőn. Lelombozódva ballagtam be a saját kis kuckómba. Nem vágytam másra, csak egy nyugodt pihenésre a saját ágyamban.
Bent a szobában leültem az asztalhoz, a gépet pedig bekapcsoltam. Úgy gondoltam régen beszéltem már Yaruval, így most ha fent van, akkor beszélek vele. A gépem hamarosan bekapcsolt, én pedig rögtön keresni is kezdtem az illető nevét. Hirtelen rezegni kezdett a telefonom, amit furcsállni is kezdtem, hiszen már napok óta nem kaptam semmilyen hívást vagy üzenetet. Kíváncsian nyúltam a telómért, megnézni ki lehet az. Meglepetésemre, éppen Yaru küldött egy üzenetet, hogy van-e kedvem most beszélni. Fejemre tettem a fejhallgatót, és már hívni kezdtem videóhívással, amire rögtön meg is jelent az arca. 

- Szia Yaru! Hogy vagy? De rég beszéltünk! – kezdtem bele a beszélgetésbe.

- Köszönöm szépen, jól! Mióta nem láttalak már. Jó újra látni! – mosolyodott el.

- Téged is!

- Mi újság veled? Hogy vagy?

- Köszönöm szépen jól. És te?

- Én is meg vagyok. Egyébként, mikor fogsz hazajönni?

- Nem tudom. Szerintem még egy ideig itt leszek aztán, majd hazamegyek egyszer csak. De egyébként apa holnap eljön hozzánk, szerintem egy hétre.

- Gondolom, várod már.

- Persze – mosolyodtam el.

- Sikerült amúgy pasit találni magadnak?

Amint ezt kimondta, az ajtóm kinyitódott, és Kook lépett be rajta. Hátrafordultam hozzá, ő pedig csak mosolygott. Közelíteni kezdett felém, majd megpuszilt. Köszönt Yarunak, aki mindezt végig nézve döbbent le a jelenet láttán. Mosolyogva kezdtem el beszélgetni Kookkal, örülve annak, hogy végre vele lehetek. Szegény Yaru, csak némán követte az eseményeket addig, amíg Jungkook ki nem ment a szobából.

- Negyed óra múlva el tudunk menni valahova? – kérdezett vissza az ajtóból.

- Persze. Addig szerintem végzek.

- Remek! Akkor hamarosan találkozunk. Szeretlek!

- Én is téged – mondtam, és visszafordultam Yaruhoz.

Csüggedten nézett, én pedig mit sem törődve az érzéseivel, csak beszéltem tovább arról, hogy milyen boldog vagyok.

-Szerintem most megyek, Mitty. Ha nem bánod. Van egy kis elintézni valóm. Majd beszélünk. Szia – avval letette a hívást.

El sem tudtam köszönni tőle. Értetlenül néztem a háttérképem, gondolkodva, vajon mivel bánthattam meg.

Lecsuktam a laptopot, majd felpattantam a székből, a ruhásszekrényhez sietve. Boldogan kutakodni kezdtem a dolgaim között keresve, a megfelelő ruhadarabot. Rá is akadtam egy fekete szoknyára, amivel egy csíkos póló illet a legjobban. A tükör elé beállva, nézegettem magamon a ruhát. Közben elgondolkodtam, vajon miért lett szomorú Yaru, amikor meglátta Kookot. Hiába fantáziálgattam a megoldáson, semmi tippem sem volt. Egyszerűen nem tudtam rájönni, így ráhagytam. Inkább fogtam magam, és elindultam le a nappaliba, hogy ott várjam meg Kookot.

Az elképzelésemnek éppen az ellentéte történt, most ő várt engem. Oda érve hozzá, szorosan megöleltem.

~Taehyung szemszöge~

Iszonyatosan fáj. Akárhol megérintem a testem valamelyik pontját, bele nyíllal a fájdalom. Miért kellet nekem elmondanom Kooknak ezt az egészet? Én hülye! Hogyan is gondolhattam ilyet, hiszen Mitty a barátnője. Ő sosem lesz az enyém. Hiába küzdök érte, akármit csinálok, inkább csak eltávolodom tőle. De miért is rágódok ilyeneken, amikor teljesen fölösleges? Jobb, ha vissza sem megyek. Elmegyek valahova, és próbálom elfelejteni azt, ami most történt nemrég.

Nagy nehezen felkeltem, és eltámolyogtam az utca sötétjébe. Amikor már úgy éreztem, hogy tisztes távolságra vagyok Kooktól, még egy utolsót visszapillantottam. Láttam, amint a tekintetével engem keres. Otthagyva őt, mentem tovább a semmibe. Igazából nem is érdekelt, csak minél távolabb akartam lenni a szenvedéstől. Éreztem, amint könnyek futnak végig arcomon. A sebek a szemem alatt, minden egyes könnycsepp után egyre jobban feszítették az érzelmi állapotomat. Próbáltam minden erőmet magamban tartani, de semennyire sem sikerült. Tettem még egy pár lépést a szűk sikátorban, majd térdre rogytam, és csak sírtam. Összegörnyedve, tettem kezeimet az arcomhoz. Nem tudtam már mit is érzek pontosan. Túl akartam lenni ezen az egészen, de nem tudtam. Egyedül voltam, senki sem hallotta keserves sírásom. Végül minden erő kiszállt belőlem, és a földre zuhantam.

Próbáltam újra talpra állni kisebb-nagyobb sikerrel, de ment. Tudtam, hogy nem szabad ilyen fiatalon feladnom, hisz’ előttem az egész élet, és még nem veszíthetek el mindnet.
Imbolyogva tértem át az egyik főútra, ahol céltalanul mentem el balra. Nem tudtam hova, merre megyek, de azt kívántam, bárcsak elmehetnék ebből a világból. Hátra hagynék minden olyan dolgot, ami fájdalmat okozott. Elfelejteni mindazt, amit elakarok. Hiába is próbálkoznék a felejtéssel, őt sosem tudnám, hiszen ő a legfontosabb számomra. Nem szeretném elveszíteni a mostani kapcsolatom vele, de hiába is próbálnék közeledni felé érzelmileg, neki nem számítani semmit sem, mivel ott van Jungkook. Én meg csak egy barát vagyok számára. Egy barát, aki mindig mellette lesz, bármi történjék is.
Lehajtott fejjel mentem tovább a magam útján. Az érzelmek kavarogtak bennem, amiket próbáltam letisztázni magamban. Hiába igyekeztem, minden gondolatomnál visszajöttek a régi emlékek. Szánalmas alaknak éreztem magam, hogy elmondtam Kooknak, mit is érzek a barátnője iránt. Hogy tehettem ilyet?

Töprengésemet, egy velem szemben jövő, háromfős kis csoport szakította meg. Nem törődtem velük, csak hunyorogva néztem, vajon kik lehetnek azok. Fejüket lehajtva, lépéseiket megszaporázva, vonultak velem szemben. Tudtam, hogy nem lenne jó, ha belém kötnének, mert ahogy elnézem, én jönnék ki rosszul. Remélem, nem fog történni semmi.
Lassan, a saját tempómban gyalogoltam tovább, miközben a velem szemben jövők, vészesen közeledtek. Egyre jobban tartottam attól, hogy tényleg belém kötnek. Az egyikőjük –mikor haladtak volna el mellettem- véletlenül neki ment a vállamnak. Idegesen, fogat villogtatva fordult meg, majd engem kezdett el hibáztatni, hogy miért megyek neki. Próbáltam megmagyarázni, hogy nem direkt volt, de mind hiába. Egyre dühösebb lett, és már ütött volna.

- Te! Te nem bírsz vigyázni? ! Nekem kellet jönnöd mi? ! Nem tudtál volna kikerülni, mert az túl nehéz lett volna – rivallt rám.

- Te jöttél nekem. Én csak próbáltam elmenni mellettetek.

- Ne, hazudjál! Mit kamuzol? Ja, és még vissza is pofázol? ! Hát mit képzelsz te magadról? Takarodj már el!  – ordította, és közeledni kezdett felém.

Feldúltan jött, kezét pedig ökölbe szorította. Szemei vérben forogtak, úgy fogta meg fejemet, majd a térdemhez vágta. Iszonyatos fejfájás hatolt be a fejembe, amitől rögtön hátra is csapódtam. Semmi esélyem sem volt ellenük, mivel ők hárman voltak, én pedig csak egyedül. Egyedül nem tudok kiszabadulni a fogságukból, maximum segítséggel. De nincs itt senki! Egyedül vagyok, és nem tudok tenni semmit. Semmi esélyem ellenük.
Lecsúsztam a beton fal mentén, egészen a földig. Ott ültem mozdulatlanul a fejemet fogva. Mikor már azt hittem nem kapok több verést, hirtelen megfogta a pulóveremet a cipzár mentén, és felemelt, majd neki dobott a velem szemben lévő falnak. Abba a vállamba, amelyiknek neki ment a betonnak, rettenetes fájdalom égett. Összerogyva érkeztem ismételten a földre. Próbáltam felnézni, de amint ez sikerült volna rögtön kaptam a hasamba egy rúgást. A gyomromra kaptam kezeimet, szemeimet pedig összeszorítottam. Borzasztóan sajgott mindenem, és minden egyes lélegzetvételnél a gyomorszájamnál bele nyilalt. Szaggatottan vettem a levegőt, remélve, hogy hamarosan vége van ennek az egésznek. Mikor már azt hittem nem kapok többet, újra felemelt. Adott egy jókora öklöst az arcomra, amit egy jó ideig utána még éreztem. Nem is az fájt, hogy égett az arcom mintha lázas lennék, hanem jobban az, hogy ha találkozok majd egyszer Mittyvel mit fog szólni. Nem akartam, hogy így lásson. Szeretném, ha mosolyogna, nem pedig szomorkodjon miattam.

A ház oldalának dőlve, hörögve vettem a levegőt. Nehézkesen jutottam oxigénhez, de próbáltam minél többet beszívni a tüdőmbe. Tekintetem követni kezdte a távolba homályosodó három alakot, majd másodpercekkel később, el is tűntek az este sötétjében. Fejemet visszafordítottam magam elé, majd a kezeimet kezdtem vizslatni. Sajgott az egész testem, de minden erőmmel azon voltam, hogy felálljak és tovább menjek.
Feltápászkodva, indultam meg az ellenkező irányba. Támolyogva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, amit elég nehéz volt. Minden egyes lépésnél a testem valamelyik részén, bele nyilalt a fájdalom.

Hosszas bóklászás után egy másik utcába tértem be, ahol elbújhattam. Most volt az a pillanat, amikor el akartam rejtőzni minden elöl. A hasam hirtelen elkezdett sajogni, nagyon keservesen. Próbáltam minél jobban szorítani, de nem akart szűnni. Muszáj volt leülnöm. Azt hittem megint a betonra ülök, viszont most sikeresen egy szétnyitott kartondobozon landoltam. Ez sem volt valami puha, de valamivel mégis jobb, hogy nem az aszfalton kellett ülnöm. Levetve magamat a tárgyra, igyekeztem megnyugodni. Fejemet hátra dőlve nyújtóztam el a dobozon. Megkíséreltem az alvást, ám nem nagyon jött álom szemeimre. Hiába erőltettem, semmi sem történt. Sokáig feküdtem még egyhelyben, amikor végre elnyomott az álom.

Fokozatosan kezdtem kinyitni szemeimet, és arra lettem figyelmes, hogy sokkal világosabb van. Talán ennyit aludtam volna? Lehet…
Óvatosan most is megpróbáltam felállni. Furcsálltam, mivel pillanatnyilag sikerült, akkor tegnap ugyan miért nem? Talán túl fáradt voltam már, és egy kiadós alvás hiányzott, még ha nem is a legkényelmesebb helyen. Nehézkesen haladtam előre a célom megvalósításában. Gondolatban egy útvonalat terveztem magamnak, hogy hogyan jutok el leggyorsabban a kikötőbe.
Meglepődve tapasztaltam, hogy most a hasam a fájás helyett korgott. Már egy jó ideje nem ettem. Éhes voltam, és nem tudtam mit kéne ennem.

Kitértem egy forgalmas utcára, ahol különféle boltok nyíltak a járókelők elé. Volt köztük ruha bolt, élelmiszeres, cipőbolt és még sok más. A sok ember, különböző irányba igyekezet, engem meg majdnem fellöktek. Rengeteg kisbódé volt a közelben, én pedig úgy döntöttem onnan veszek valami harapnivalót. Kiszemeltem magamnak egy standot, majd haladni kezdtem felé. Mielőtt odaértem volna, véletlenül neki mentem egy lánynak.

- Bocsánat. Nem direkt volt – kértem elnézést.

- Semmi baj –válaszolt.

Felpillantva, a föld bámulásából, szemügyre vettem. Hosszú szőke haja, kicsit kócosan omlott kockás ingjére. Telt ajkait mosolyra húzta, ami annyit jelentett, nem haragudott meg. Tengerkék szeme tekintetembe fúrózott, és csak kémlelte azt. Biztos voltam benne, hogy nem egy koreai lánnyal állok szemben.
Éppen beszédre nyitotta volna a száját, amikor valaki megfogta a karját, és elhúzta előlem. Érdeklődve néztem távolodó alakját, továbbá ő is ugyan ezt tette velem. Hosszan még nézett, majd eltűnt a tömegben.

Tovább folytatva tervemet, újra célba vettem a bódét. Reméltem, hogy most már nyugodtan vásárolhatok, és nem megyek neki senkinek. Így is lett. Amilyen gyorsan megvettem a kaját, olyan gyorsan tüntettem el a kezeim közül. Lenyalva minden egyes maradékot az ujjaimról, töröltem a ruhámba kezem. Futólépésben haladtam az utcán, a kikötő felé. A mólóra érve körbetekintettem, s megállapítottam, hogy rajtam kívül nem tartózkodik senki a stégen. Megállva az egyik vasrúdon kémleltem a vizet. Madarak reppentek fel, amint közelebb értem hozzájuk. Vágyakozva néztem utánuk, vajon merre mehetnek. Biztosan egy sokkal, de sokkal jobb helyre, mint amilyenben én vagyok.
  Letelepedve a móló szélére kémleltem, az alattam lévő zavaros vizet. Néhol egy-két hal bukkant fel a víztükörre, de már fordult is vissza. Elmerengve, bámultam magam elé, azon tűnődve, mi is az élet célja. Miért vagyunk? Talán azért, hogy évezzük a jelent? Mi értelme élni, ha már senkid sincs a világon, akire támaszkodnál?
  Feltápászkodva a stég széléről, néztem körbe, hátha találok valami magaslatot. Áh, meg is van! Egy vasszerkezetből álló építmény emelkedett fel az ég felé. Tetején fémdarabok pihentek. Megszaporázva lépteimet, indultam el, hogy meghódítsam az emelvényt. Minden erőmet beleadva, haladtam egyre jobban felfelé. Ahelyett, hogy a létrán mentem volna, inkább a nehezebb utat választottam. Ekkor már tudtam, hogy meg fogom tenni, és senki sem állíthat meg.
  Amint felértem a tetejére, a vasszerkezet megingott. Még most sem rettentem el célom megvalósításától. A széléhez mentem, és lenéztem a mélységbe. A víz kékes árnyalata, a szürke színnel járt táncot.

Hátraléptem, s céltudatosan előre meredtem a semmibe, amikor egy ismerős hang szólalt meg lentről. Ezt a hangot bárhol, bármikor felismerem. Édesen csengő hangja, most kiáltozva szólt utánam.
Nem! Nem láthatja, amit tenni fogok. Nem akarom, hogy sírjon. Számomra ő a legfontosabb, mindennél jobban.  De, mégis miért? Miért jött utánam? Hiába próbálom keresni rá a választ, egyszerűen nem tudok rájönni.
Hátrafordulva, tekintettem le a személyre. Jól gondoltam, hogy ki kiáltott nekem. Vele volt egy másik személy is. Mon volt az.

- Tae! Gyere le, onnan mielőtt még bajod esik! – kiáltotta Mitty.

- Hallod hyung! Gyere, már le onnét! – kiáltotta Mon is.

  Nem hallgattam rájuk, csak az elképzelésem lebegett a szemem előtt. Most már nem számított senki és semmi. Ha meghátrálok, akkor gyávának fogom tartani magam, hogy nem tettem meg. De ott van bennem a félsz, hiszen Mittyt nem hagyhatom itt. Miért számít, amikor már semmi értelme az életemnek? Hiába igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy közelebb kerüljek hozzá, úgy érzem, annál jobban távolodom. Nem akarom elveszíteni, de hát nem tudok mit tenni, csak ezt.
  Vettem még egy utolsó erőt magamon, és neki iramodtam. A levegő fuvallata, hamarosan erős süvítő szélként csapódott arcomba. Minden érzelem összekuszálódott bennem. Amint a széléhez értem, egy nagyot löktem magamon, s elrugaszkodtam. Zuhanni kezdtem a hívogató mélység felé. A szárazföldről hallottam még annak a személynek a sikítását, akit legjobban szerettem, mielőtt elnyelt volna a víz kellemes melegsége. Tudtam, hogy hamarosan itt a vég, és most már nem hátrálhatok meg.  A víz olyan sebességgel csapott arcon, mint még soha. Éreztem, amint egyre jobban merülni kezdek a bűntudatba. Nem volt más, csak én és a víz.

  Szememet becsukva, süllyedni kezdtem. Úgy éreztem, hogy már nincs sok hátra. Tudtam, ha most végleg elmegyek, soha többé nem láthatom Mittyt. Tisztában voltam vele, hogy mit tettem. Szerettem volna véglegesen véget vetni ennek a kínszenvedésnek, és talán most sikerült.
  A sötétség egyre jobban öntötte el testemet, mint kívülről, mint belülről. Újra kisgyerek akartam lenni, gondok nélkül és szabadsággal. Visszagondoltam a Mittyvel és a többiekkel töltött közös élményekre. Az emlékek hatására számat, mosolyra húzva süllyedtem egyre mélyebbre. Akkor és abban a pillanatban gondoltam át, az életem előző éveit, mielőtt végleg vége lett volna.
  A külvilág fényei egyre jobban kezdtek elhalványulni, mire végleg megsemmisültek. Sötétség borított be mindent, én pedig érezni kezdtem, hogy szertefoszlik minden. Abban a pillanatban érzelmek öveztek körül, és ezeken kívül mást nem éreztem. A boldogság borította be egész testemet, a megnyugvással együtt. A víz egyre jobban körülölelt minden oldalról. Végre boldog voltam.

Hirtelen barna szemeim kipattantak. Nem értettem mi lehet ennek az oka, hiszen majdnem meghaltam. Éreztem, ahogyan tüdőmből fogy a levegő, és egyre nehezebben lélegzem. Oxigénre volt szükségem.
Amilyen gyorsan csak tudtam, úszni kezdtem fölfelé. A felszínre érve újra megpillantottam a napvilágot, ami erős fényét szórta szét a városra. A maradék erőmet összeszedve, tápászkodtam ki a stégre. Mittyék már nem voltak ott, aminek nem nagyon örültem. Vállat rántottam, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy-hogy nem fulladtam meg. Talán odafent, még nem akarták, hogy meghaljak.
Fáradtan dőltem hátra a kavicsos betonra, tovább gondolva, hogyan tovább.

~Mitty szemszöge~

- Indulhatunk? –kérdezte Kook, miközben megfogta kezemet.

- Természetesen –válaszoltam, talán egy kicsit gyorsan is.

Kilépve az ajtón indultunk el sétálni. Nem tudtam, hova akar vinni, de kíváncsi voltam a végkifejletre. Fejemet felé fordítva, meredtem el arcvonásaiban. Megnyugodtam, mert láttam, hogy újra visszatért a régi Jungkook. Kezét megszorítottam, amin meg is lepődött. Továbbsétálva, érkeztünk el egy parkhoz.

Bő tíz perce sétálhattunk, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Kapkodva kutakodni kezdtem a táskámban, mire végre megtaláltam. Mito hívott, amin nagyon meglepődtem. Megszeppenve néztem rá Kookra, mintha tőle vártam volna a segítséget. Ő csak érdeklődve figyelte az eseményeket.
Felvettem, de amikor meghallottam testvérem ijedt hangját, rögtön kétségbe estem.

- Halló! Mi a bj, Mito? – tudakoltam.

- Gyere, haza, most azonnal! – hadarta el.

- Mi az? Mi történt?

- Itthon elmesélem – avval letette. Értetlenül tekintettem Kookra, aki csak kérdőn nézett.

- Mi történt? – tudakolta.

Díj #2

Köszönöm szépen a blogom második díját Raven F. Hatter-nek a Wonderland - Memories írójának. Hálás vagyok neki. :)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Cseréljetek linket!
9. Küld tovább 12 embernek a díjat!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog az illető blogjáról:
1. Ő egyedül vezeti a blogot.
2. Rengeteg kutatómunkát igényelt.
3. Sok segítséget kapott hozzá.
4. Egy Alice in Wonderland fanfiction.
5. A desing egyszerűen fantasztikus.
6. A prológus nagyon megfogott.
7. Sok visszajelzést kap, hogy nagyon jól ír.
8. Jelenleg 21 feliratkozója van.
9. Saját maga alakítja a történetet.
10. Egyéni képgalériával rendelkezik.
11. Egyenlőre a prológus és egy kiegészítő rész található meg rajta.
12. Egyszerűen fantasztikus blog, sok munkával.

12 dolog a saját blogomról:
1. Egy 19 éves lányról szól, aki Koreába utazik a testvéréhez.
2. Összeismerkedik a BTS-sel.
3. A kinézetén mindig alakítgatok.
4. Szeretem ezt a blogot, ezért a későbbiekben nehéz lenne megválnom tőle.
5. Az ötleteim általában vagy zene hallgatás közben jönnek, vagy spontán.
6. Rengeteg munkám van benne.
7. A blog jelenleg 3167 megtekintésnél tart, amit nagyon köszönök.
8. Jelenleg 18 rész található meg rajta.
9. Barátnőmtől sok segítséget kaptam.
10. Próbálom a legjobbat kihozni magamból.
11. Egyszer reménykedem benne, hogy elérem a 10000 megtekintést, de már az 5000-nek is nagyon örülnék.
12. Köszönök szépen minden visszajelzést.

Válaszaim a 12 kérdésre:
1. Mióta blogolsz intenzívebben?
Tavaly kezdtem el. De intenzívebben talán november- december környékén.
2. Ha hirtelen semmi ötlet, akkor mi ad ihletet általában?
Általában képeket nézek, vagy videókat, ha nincs ötletem.
3. Mi az, ami szerinted egyedivé teszi a blogod? 
Na, ez fogós kérdés. Ilyenen nem nagyon gondolkodtam, de ha kellene választani, akkor talán a design. A fejlécet kaptam, szóval azt nem számoltam bele.
4. Hányadik blogoddal állunk most "szemben"?
Ha jól számolom, akkor második. Ezt tavaly óta írom, amit még sokáig tervezek vezetni, viszont ezen kívül van még egy másik is, csak az nem fanfiction, hanem saját történet.
5. Mi az, ami büszkeséggel tölt el, és mi az, amin javítani szeretnél?
Úgy büszkeségnek szerintem a díjakat mondanám. Nagyon jól esik, hogy kapok, de legfőképpen az, hogy tetszik sok embernek, ahogyan írok.
Javítani, személyem szerint a részek felrakásán változtatnék. Elég lassan sikerülnek a részek megírásai, de próbálok sietni velük.
6. Mit gondolsz, így összeségében a blogger közösségről?
Hogy sokat segítenek, ha valamit elrontok. Sok a visszajelzés, az írásom felé, aminek örülök, de nagyon. Köszönök szépen mindent.
7. Mostanában sokan vonultak vissza a billentyűzettől, valamint szünetelnek. Ennek oka szerinted mi lehet?
Szerintem, hogy nehéznek tartják az írást, illetve nincs idejük rá. Az biztos, hogy egy blogger dolga nehéz, de ha küzd megbirkózik vele. Próbálok megbirkózni a nehézségekkel, de ez nem mindig sikerül, amit nagyon bánok.
8. Számodra mi számít sablonosnak?
Ha egy történetet már vagy harmadjára látok, és különböző emberektől. Senkit nem szeretnék megbántani, de vannak ilyenek. Rengeteg jó sztori van, amiket szívesen olvasok, de vannak köztük olyanok is, amiket az előbb megemlítettem.
9. Kik támogatnak, amikor úgy érzed, semmi értelme írni?
Legfőképpen barátnőm, aki szintén blogger, sőt ő a legjobb barátnőm. Sokat segít, hogy újra legyen kedvem az íráshoz.
10. Milyen el/mottó visz előre? (Persze csak, ha van)
Nekem nincsen.
11. Hány blogot szoktál olvasni, követni?
Követni nem nagyon szoktam, inkább olvasni. Úgy vagyok vele, hogy amelyik megtetszik azt elkezdem olvasni. Nincs annyira sok, egyébként.
12. Kik azok a bloggerek/blogériák, akiket kiemelnél a közösségből?
Annyit elárulok, hogy vannak egy páran.

Az én 12 kérdésem:
1. Mióta kezdtél bele a blogolásba?
2. Mi az, ami esetleg hátráltat az írásban?
3. Mennyi ideig tervezed elvinni a blogod?
4. Vannak olyan írók, akiknek az írása miatt kezdtél bele a blogolásba?
5. Kik azok, akik támogatnak?
6. Mit gondolsz a közösségről?
7. Megvagy elégedve a blogoddal?
8. Van befejezett blogod?
9. Mi ösztönöz?
10. Mit szeretsz inkább írni? Fanfiction vagy saját történet?
11. Mennyi idő, mire megírsz egy fejezetet?
12. Honnan jött az ötlet, hogy ilyesfajta történetet írj?

A jelöltjeim:
Laura Vincze - Little Butterfly
Sára Varga - Moonlight
Dalma Görgey - You thought It
Judit Kálmán - Nevermind