18. rész

- Maga kicsoda? – kérdeztem értetlenül.

- Ne tegezz engem, Hee! 6 évvel vagyok idősebb nálad. Az még számomra nem olyan észveszejtően sok év. Szóval ne, magázz itt engem! – mosolygott.

- Akkor újra felteszem a kérdést. Te ki vagy?

- Tényleg nem ismersz meg? – hajolt közelebb.

- Tényleg nem.

- A saját bátyádat nem ismered meg? – lepődött meg.

 Hogy micsoda? Nekem van egy bátyám? De én miért nem tudtam róla? Anyáék sosem meséltek, hogy lenne egy testvérem. Mindig is azt gondoltam, hogy egyke vagyok. Vajon miért nem meséltek sosem róla? Talán, mert azt hitték felkeresem? Lehet… De most már mindegy is, hiszen szemtől-szemben állok vele.

- Anyáék meséltek rólad nagyon sokat, amikor kisebb voltál. Vártam már a pillanatot, mikor végre találkozhatunk. Kicsi lehettél, amikor utoljára láttalak. Azóta nem. Sajnáltam, mert meg akartalak az évek folyamán többször is látogatni, csak mindig közbe jött valami. Sosem volt időm, és egy idő után meg már úgy gondoltam, hogy felesleges.

- De miért? Miért gondoltad, hogy felesleges? – néztem rá értetlenül.

- Mert felnőttél, és neked is lettek dolgaid, mint ahogy nekem is. De most nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy látlak. Nagyon hiányoztál ám! Gyere, ide! – vont magához.

- Te is nekem… - érzékenyültem el, majd kibújtam karjai közül.

- És ki ez a srác? – nézett, a mellettem álló megszeppent Sehun-ra.

- Ő itt a barátom – fogtam meg újra szorosan Sehun kezét.

- Üdvözöllek! Vigyázz ám a hugicámra!

- Öm… persze, persze – hangja megremegett. – Hee! Szerintem most én inkább mennék. Hagylak magatokra a bátyáddal. Majd még később beszélünk. Szia, én kis Minnim! – puszilta meg arcomat.

- Neked is szia, Hunnie! – integettem neki az ajtóból, majd becsuktam magam mögött.

- Amúgy a nevemre még emlékszel valamennyire? – kérdezte testvérem.

- Hát… Nem nagyon… - szégyelltem el magam, hogy a saját bátyámnak a nevére nem emlékszem.

- DongHyun. De szólíts úgy, ahogyan szeretnél – mosolyodott el.

- Rendben. Akkor mit szólnál, ha Don-nak szólítanának?

- Nekem tökéletes – avval lehuppant a kanapéra, majd én is követtem.

~Mitty szemszöge~

 Ott hemperegtünk Kook-kal a kanapén, mint két kisgyerek. Kicsit megint annak éreztem magam, amit nem is bántam. Most úgy éreztem, hogy tényleg boldog vagyok az után a sok sírás után.
A fetrengésünk közepén hallottam, amint Mito beszél valakivel telefonon. Nem nagyon törődtem vele, mivel úgy gondoltam, hogy biztosan a kiadótól van megint valami, de amikor meghallottam, hogy szólított, rögtön kértem Kook-ot, hogy most egy picit fejezzük be a hempergést.

- Mitty gyere csak! – szól ki a konyhából.

- Máris megyek! Kook most egy picit engedj el. Oda kell mennem Mito-hoz. Lehet, hogy valami fontos. Miután visszajöttem folytatjuk, de most tényleg engedj el – mondom végig, miközben próbáltam kiszabadulni kezei közül.

- Rendben! De ezt el kell, hogy mondjam. Szeretlek, ugye tudod? – engedett el, majd miután felálltam küldött egy puszit.

- Persze, hogy tudom te butus! Én is téged nagyon! – hajoltam vissza hozzá, és megpusziltam az arcát.

- Mitty haladj már! Nem tarthatom egész végig a vonalat! – szól megint ki Kimito.

- Jól van, na! Megyek már!

 Sietve kapkodtam a lépteimet a konyha irányába. Majdnem felbuktam a szőnyegben, úgy siettem. Beérve a konyhába megláttam Mito-t, amint ül a bárpultnál, és a vezetékes telefonról beszél valakivel. Ideadta a kagylót, majd beleszóltam.

- Halló! – szólok bele félénken.

- Mitty te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang.

- Apa?

- Szia, kislányom! Mi újság veled? Hogy vagy? – hallottam hangján, ahogyan felvidámodik.

- Annyi minden történt velem mostanság. Jól köszönöm. És te? Veled van a barátnőd?

- Nem már nincs. Szakítottunk, és most egyedül vagyok egy ideje.

- Jaj, Apa! Úgy sajnálom. Találsz majd egy jobbat nála.

- De mindegy nem ez a lényeg! Viszont van egy bejelenteni valóm.

- És mi lenne az? – néztem rá bátyámra, aki csak kuncogott.

- Kimennék egy időre hozzátok. Mit szólsz hozzá?

- Úristen! Komoly? Juj, nagyon örülök. A te ötleted volt? És mikor jönnél?

- A bátyád ötlete volt, és körülbelül, olyan 2 nap múlva.

- Rendben. Majd amikor itt leszel, lesz mit mesélnem. De most megyek, ha nem haragszol meg. Szia, Apu! Majd találkozunk. Visszaadjam Mito-t?

- Nem kell. Vele már beszéltem. Szia, Bubuskám! – avval letettem a telefont.

 Megöleltem Mitot-t, és rohantam vissza Kookie-hoz. A nappaliba érve úgy határoztam, hogy egy picit meglepem az én kis Kook-om.

 Lábujjhegyen kezdtem el osonni felé, azt tervezve, hogy hírtelen vagy óvatosan tegyem a kezem a szeme elé. Arra jutottam, hogy óvatosan fogom, mert a régi sebek azért még látszanak egy kicsit.

 Mögé érve megálltam a kanapé hátánál, azon a részen ahol Jungkook ült, és nézte a tévét. Óvatosan szeméhez emeltem kezemet, de hirtelen megfogta. Nagyon meglepődtem, hiszen honnan tudja, hogy ezt akartam neki csinálni?
Megfogta a két kezemet előre húzta, és a nyakába helyezte. Rádőlve a fejére nem bírtam megmozdulni.

- Honnan tudtad, hogy meg akarlak lepni? – kérdeztem, miközben egy puszit nyomtam a feje tetejére.

- Mivel ismerlek, és hallottam, ahogyan rohansz visszafele.

- Ja értem…

- De ne szomorkodj, máskor biztosan meg tudsz majd lepni.

- Ezt most úgy mondtad, mintha bénán csinálnám.

- Nem akartalak megbántani. Naaaaa… Ne légy szomorú, mert akkor én is az leszek – húzta szomorúra száját, majd kiskutyus szemekkel kezdett el nézni.

- Nem bántottál meg nyugi. Minden rendben van – mosolyodtam el.

- Akkor megnyugodtam. Nem szeretem, ha szomorú vagy. Olyan rossz úgy látni. Olyankor én is az vagyok. Nem akarom, hogy szomorú légy. Én a vidám Mitty-t szeretem. Aki mindig mosolyog és boldog. Sosem akarlak elveszteni. Szeretlek – engedett el. 

Megkerülve a kanapét, én is leültem mellé. Közelebb húzott magához és megcsókolt. Viszketni kezdett az orrom, így el kellett váljanak ajkaink.  Elhelyezkedtünk egy kényelemes helyzetbe, úgy néztük tovább a tévét. Valamilyen valóság show ment benne, ami engem nem nagyon kötött le, de amint láttam Kook-ot nagyon is lefoglalta. Elég viccesnek tartottam, hogy majd kiugrottak a szemei a helyéről, úgy nézte. Visszahúztam egészen a támláig, hiszen már majdnem leesett a helyéről, és lefejelte az asztalt, úgy belemerült.

Felálltam, éppen indulni készültem, amikor meghallottam, hogy felpattan és elkezd a tévének beszélni.

- Chin, haladj már! Ne avval a csajjal foglalkozz, mert így veszteni fogtok!

 Elnevettem magam, majd felmentem az emeletre. Úgy gondoltam, mivel régen beszéltem már Jimin-nel, így társalgok vele egy kicsit.

 Bekopogtam, ahogyan szoktam, és benyitottam. Megláttam egy szürke, sapkás, szemüvegben lévő Jimin-t, aki éppen selfieket csinált. Elég vicces arcokat vágott. Nem bírtam visszatartani a kuncogást, de gyorsan számra kaptam nehogy meghallja. Éreztem, hogy már teljesen vörös vagyok. Hirtelen egy hangocska csúszott ki a számon egy aprócska résen, és a széken ülő rám pillantott.

 Szemei kétszeresére nyíltak, mint amilyenek szoktak lenni, és lassan visszapillantott telefonja kijelzőjére. Kapkodva próbálta eldugni párnája alá, azután vigyorogva könyökölt rá combjára.

- Mióta állsz itt? – kérdezte, miközben próbálta még jobban telefonját a párna alá tuszkolni.

- Egy jó ideje. Hiába rejtegeted mindent láttam – mosolyogtam rá elégedetten.

- Ezért még kapsz! – emelte fel kicsit hangját, majd közeledni kezdett felém.

- Ömm… Oppa! Mit csinálsz? ! Ne gyere ilyen közel! – meglepődve pislogtam egy párat.

- Nem csinálok veled semmi olyat! Tudom, hogy van barátod, csak egy kicsit megleckéztetlek, hogy nem szabad mások után leskelődni – vigyorodott el, és elkezdett csikizni.

- Ne! Ez így nem fair! – próbáltam elmondani, de nem nagyon sikerült, mert összecsuklottam ott, ahol voltam.

Már fájt a hasam a sok nevetéstől. Jimin bő öt percig csiklandozott addig, amíg ő is belefáradt. Felállt, és felhúzott engem is. Leporoltam ruhámat, éppen indultam volna kifele, amikor megszólalt.

- Most már tudod, hogy mi lesz a vége, ha leskelődsz

- Nem is tervezek leskelődni. Most sem annak szántam, csak éppen akkor selfieztél. De szerettem volna valamit. Mit szólnál egy Jimin Mitty naphoz?

- Nincsen ellenemre. Benne vagyok – ment vissza a székre.

- A holnap jó?

- Oké. Mehetünk. Majd megbeszéljük, hogy hova megyünk.

- Igen, de most megyek. Csak ezt szerettem volna. Majd beszélünk.

- Rendben. Engem megtalálsz – kacsint rám.

 Éppen léptem volna ki az ajtón, amikor hirtelen szomorúság töltött el. Annyira furcsa volt, hogy szomorú vagyok, hiszen már mióta nem volt ilyen hangulatom. Nem értettem miért öntött el belülről a keserű bánkódás.

- Mi a baj, Mitty? – kérdezte a széken ülő, és odasietett hozzám.

- Nem tudom… - próbáltam elmondani, miközben a sírás kerülgetett.

Megint megtörtem, amit nem akartam. Mi történik velem? Éreztem, hogy valami hiányzik, vagy inkább valaki.
 Lekucorodtam az ajtóba sírtam tovább, fejemet térdemre támasztva. Miért vált ki belőlem ilyen érzelmeket Tae? Kook-nál ilyet sosem éreztem. Mégis mi okozhatja ezt? Tetszene nekem legbelül valahol, csak nem merem bevallani magamnak? Nem az lehetetlen! Nem akarok többet barátságnál, hiszen ott van nekem Kook, akit imádok és szeretek, de valahol Tae is fontos. Ő csak egy barát számomra. Vagy mégsem? Nem tudom… Talán egy kicsivel többet érzek iránta. De miért nem merem bevallani magamnak? Ezt se tudom. Elbizonytalanodtam…
Fontos számomra, de csak egy barát marad. Valami viszont azt sugallja, hogy meg kell találnom.

- Mitty, ne hozd rám a frászt! Mi a baj? Hahó! Hallasz? – rázogat meg Jimin.

- Hallom, amit mondasz… - mondom alig hallható hangnemben, majd elfordítottam a másik irányba fejem.

- Akkor mond el mi a baj.

- Hosszú… és bonyolult. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen az érzéseimről. Az egy dolog, hogy egy nagyon érzelgős teremtés vagyok, de nem szeretek nyitott könyv lenni mindenkinek. Emiatt, mikor kisebb voltam, ki is használtak sokszor.

- Ezek szerint nem bízol meg bennem? – hallottam hangján, hogy elszomorodik.

- Én nem ezt mondtam. Épp ez az, hogy bennetek, a tesómban, az édesapámban, Hee-ben és Sehun-ban bízok. Senki másban. Meg ott van még Yaru. Őt már kicsi korom óta ismerem. Mindig is az egyik legjobb barátom volt.

- Jó, én értettem félre. Elnézést. De figyelj ide! – fogta meg fejemet két kezében, és maga felé fordította. – Akár bízol bennem, akár nem, én mindig melletted leszek. És nem csak én, hanem mindenki a csapatból. Ne szomorkodj! Légy vidám, mint eddig is voltál, és ne szomorkodj.

Muszáj elmondanom neki. Beszélnem kell valakivel, aki meghallgat. Vettem egy nagy levegőt, és kiböktem.

- Hiányzik Tae… - amint ezt kimondtam, érzetem, hogy megint könnybe lábadnak szemeim. – El akartam menni, megkeresni, de semmi ötletem sincs, hogy hova mehetett. Megkérem Kook-ot, hogy jöjjön velem. Együtt könnyebb lenne.

- Rendben, akkor menj. Ha kell, még valami segítség tudod, hol találsz. Előtte viszont mosd meg az arcod. Ne lássa, hogy sírtál – vígasztalt meg.

- Szia, oppa! Majd még beszélünk akkor – tápászkodtam fel újra, és kimentem az ajtón.

 A folyosón, az ajtó előtt sóhajtottam egyet, és úgy tettem, ahogyan Jimin mondta. Gyorsan leöblítettem az arcom, majd keresni kezdtem Kook-ot. Elhaladtam Tae szobája mellett, és egy szomorú pillantást vetettem a csukott ajtóra. Szerettem volna mihamarabb újra látni.

 Lenéztem a nappaliba, hátha ott van még Kookie. Gondolhattam volna, hogy nincs, hiszen biztosan vége annak a baromságnak. Hosszas keresés után végre megtaláltam a szobájában ülve.

- Szia, kicsim! Szeretnék kérdezni valamit – csuktam be magam után az ajtót.

- Persze, mond nyugodtan – intett a kezével, hogy üljek le mellé. Odamentem hozzá, és leültem, ahogyan kérte.

- Meg akarom keresni Taehyung-ot. Nem jönnél el velem? Nem szeretnék egyedül.

 A mosolygós, vidám arcáról eltűnt a mosoly, ezt pedig bűnbánó arc váltotta fel.

- Mi a baj? – simítottam végig arcát.

- Semmi… - tolta el kezeimet, amin eléggé meglepődtem.

- Nekem nem tudsz hazudni. Látom rajtad, hogy nincs rendben valami.

- Tényleg semmi bajom, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész. Ne aggódj – próbált erőltetni magára egy mosolyt, de tudtam, hogy ez nem az igazi mosolya.

- Ha nem akarod elmondani, nem erőltetem. Csak annyira válaszolj, hogy akkor segítesz megkeresni Tae-t?

- Fáradt vagyok most…

- Rendben, akkor már nem is zavarlak. Majd beszélünk – mentem ki az ajtón. Egy utolsót hátra néztem, de csak bámult ki a fejéből.

 Eléggé elszomorodtam, hogy most ilyen volt velem, pedig úgy vélem semmi rosszat nem kérdeztem. Nem értem mi lehet az oka. Hiányzik az a Jungkook, aki mosolygott egész nap, és szerette, ha vele vagyok. Beszélnem kell vele, majd miután épségben tudom Tae-t. Most már feltétlen meg kell keresnem.

 Közben besötétedett, és a házat csendesség lepte el. A nappaliban lekapcsolódtak a lámpák, csak a tévé fénye világította be az óriási helységet. Elgondolkodtam azon, hogy úgy néz ki eddig, hogy egyedül indulok Tae keresésére. Nem! Még egy reményem van. Rap Mon. Ő biztosan eljön velem. A bátyám biztosan elfoglalt, szóval őt most kilőttem. A többieket nem akarom evvel zaklatni. Igen, Rap Mon biztosan segít. Megyek, és kérek is segítséget.

 Bekopogtam hozzá is, ahogyan szoktam. Hallottam, ahogyan bentről egy hang szól, hogy bemehetek. Nem tétováztam sokat, már nyitottam is a szobaajtót. Bent kellemes melegség fogadott, és egy fiú, aki a paplanba volt bugyolálva. Felült, és álmos arccal tekintett rám. Egy percnyi komoly csönd után hátravetette magát, úgy kezdett el beszélni hozzám.

- Mit szeretnél? – kérdezte álmosan, mégis kedvesen.

- Egy fontos kéréssel fordulok hozzád – ültem le az ágy szélére.

- Mond nyugodtan – ült fel.

- Holnap eljönnél velem megkeresni Tae-t? Ha nem lenne nagy gond.

- Szívesen elmegyek. Úgysem voltam még veled sehol – mondta egy ásítás özben.

- Úgy örülök. Köszönöm Mon – másztam fel hozzá, hogy meg tudjam ölelni. --Na, de most én is megyek aludni. Hosszú volt ez a nap. Jó éjt!

- Neked is jó éjt, Mitty! – mondta el, mielőtt el nem aludt.

 Kifele menet hallottam, ahogyan hangosan szuszogva veszi a levegőt. Hátra néztem, és láttam, hogy hason feküdve, a takarót átölelve alszik. Nagyon aranyos volt.

 Mikor kimentem a folyosóra, már sötétebb volt, mint akkor, amikor bementem Mon-hoz. A folyosót éppen csak a kintről beszűrődő lámpa halvány fehér színe világította meg. Lassan, komótosan a szobámhoz sietem, hogy még mielőtt lefekszem, le tudjak tusolni. 

 Szobámhoz érve halkan kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam a szükséges cuccokért. Felkaptam a kezembe egy fekete cicanadrágot és egy bő pólót.

 Elsiettem a fürdőbe. Bent letettem a pultra a cuccaimat és neki álltam a tisztálkodásnak. Nem akartam sokat időzni vele, mivel én is fáradt voltam. Körülbelül öt perc alatt készen is voltam, és már siettem a jó puha ágyban. Ledobva a cuccaim, avval a lendülettel huppantam be az ágyba. Megnéztem még, hogy kaptam-e üzenetet valakitől, de semmi nyomát sem láttam ennek. Nem is nagyon érdekelt, mivel most volt az a pillanat, amikor nem akartam senkivel sem beszélni, csak aludni. Ahogy végiggondoltam ezt az egészet, nem sokkal rá már az álmok világában voltam.

 Másnap reggel kipihenve keltem fel, és egy nagyot nyújtóztam. Rég volt már, hogy ilyen jót nyújtóztam, így most jól esett. Kipattantam az ágyból, és a ruhásszekrényhez siettem. Nem sokat válogattam, hanem csak bepillantottam, és kivettem a nekem legszimpatikusabb ruhadarabokat. Sikeresen kivettem egy fehér, kötött pulóvert, alá egy fehér inggel. Nadrágnak egy világoskék színű, farmert választottam. Táskáim közül egy kicsi oldaltáskát választottam. Pizsamámat elhelyeztem a szokásos helyén, az ágyon, és indultam, hogy felkeltsem Rap Mon-t.

Berontottam hozzá, mint egy kisgyerek, aki reggel kelti fel a szüleit. Izgatottan huppantam rá az ágyra.

- Jó reggelt! Kelj fel! Reggel van! – ráztam meg a lábánál fogva.

- Csak még egy picit… - dünnyögött.

- Naaa. Gyere, már!

- Jól van felkeltem – tápászkodott fel. – De akkor menj ki, és lent a nappaliban várj meg. Hamarosan megyek.

-Oké akkor lent leszek.

 Lerohantam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem volt most jelenleg jobb dolgom, így hát elkezdtem beszélni Hee-vel. Tíz percet se beszéltünk, de már jött is Mon, hogy indulhatunk. Egy kék, feliratos pulcsi volt rajta, alatta pedig egy fehér póló. Haja be volt természetesen állítva, mint mindig.

- Indulhatunk? –kérdezte, miközben jött le a lépcsőn.

- Persze – válaszoltam egyből, és felpattantam a helyemről. –Nem kéne szólni a többieknek, hogy elmentünk?

- Várj akkor írok gyorsan egy levelet, hogy elmentünk. Hol van egy lap és egy toll? – kezdte keresni szemével a lapot és a tollat.

- A konyhában biztos van. Ott nézd meg – utasítottam.

Elindult a konyha felé onnan pedig, visszatért egy jegyzetfüzettel és egy tollal a kezében. Elhelyezte a kisasztalon, majd írni kezdett. Amíg írt, elmentem felhúzni a cipőmet. Egy fehér magas szárú Converse cipőt vettem magamra. Lehajoltam, hogy kössem meg a cipőfűt, láttam, ahogyan Mon már siet is felém.

- Hol szeretnéd először keresni? – kérdezte, majd beletúrt hajába.

- Nem is tudom. Nagy a város. Akárhol lehet. De talán a szállodákban megnézhetnénk. Hátha megszállt valahol. Utána pedig az éttermekben kérdezgessünk körbe, majd végül a kisebb büfékben, a belvárosban. És legvégül a tengerparton.

- Oké. Akkor siessünk, nehogy ránk sötétedjen. Mennyi az idő?

- Nyolc lesz 10 perc múlva – néztem rá telefonomon lévő időre.

- Rendben akkor induljunk. Fogjunk egy taxit és menjünk a város egyik leghíresebb hotelébe.

- Várj akkor hívok egy taxit.

 Beütöttem a taxiállomás számát, és vártam, amíg bele nem szólt valaki. Egy női hang szólalt meg a vonal túlsó oldalán. Kérte, hogy mondjam el az utcát és a házszámot, hogy hova kell küldenie. Addig is mi kimentünk a ház elé. Nem kellet sokat várni, máris megláttuk a narancssárga színű autót, tetején egy sárga táblácskával, amin TAXI felirat állt.
Beültünk hátulra, és illedelmesen köszöntünk a sofőrnek, majd megadtuk a pontos címet.

 A Nap, fényesen ragyogott az égen. Sugarai melegséget árasztottak a városra. Parkok mellett haladtunk el, ahol családok és szerelmes párok kapcsolódtak ki. Néhány családhoz még kutya is tartozott. Jó érzéssel töltött el, hogy vannak emberek, akik boldogságban élnek, de valahol mégis éreztem, hogy nem vagyok jól. Mostanra pontosan tudtam, hogy mi miatt van ez az egész. Nem értettem, mégis miért kötődöm Taehyun-hoz, amikor csak egy barát számomra. Legbelül tudtam, hogy nem így van. Többet érzek iránta, mint egy sima barátság. Meg kell találnom!

- Megjöttünk! – nyitja ki az ajtót a mellettem ülő, majd engem is utasít, hogy szálljak ki. – Parancsoljon, uram! Itt az útiköltség.

 Kiszálltam én is az autóból, és felnéztem a hatalmas épületre. Ilyet Magyarországon sehol sem láttam.  Sokkal kisebbek a szállodák otthon, mint itt. Csodálkozva néztem körbe, a még ismeretlen városrészen. Mindenhonnan körülvettek a kisebb-nagyobb felhőkarcolók.

Nem sok időm maradt a bámészkodásra, mert Mon már húzott is be a hotel belsejébe. Csetlettem- botlottam, mire végre meg tudtam állni a saját lábamon, és nem Rap Mon húzott maga után. Elsétáltunk a recepcióhoz, megkérdezni, nem-e járt itt Tae. A recepciós kishölgy keresni kezdte a megadott nevet, de semmit sem adott ki.

- Kérem nézze meg újra! – támaszkodtam rá a pultra.

- Sajnálom, kisasszony, de ilyen személy nem jelentkezett be nálunk – közli a recepciós nő közömbösen.

- Most akkor mit csináljunk, oppa? – temettem arcomat kezeimbe.

- Nézzük meg az éttermeket. Hátha megéhezett, és bement valahova kajálni. Evvel együtt a közeli büféket is meg tudjuk nézni – vígasztalt meg.

- Oké…

 Kimentünk az épületből, és egy környező étterembe mentünk. Bent odamentünk a pulthoz, és vártunk, amíg egy felszolgáló meg nem érkezik. Bő tíz percet ácsorogtunk ott, mire végre elért hozzánk egy pincér.

- Jó napot! Mit adhatok? – tudakolta, és már vette elő a jegyzettömböt.

- Nem kérünk semmit köszönjük, viszont tetszettek látni itt egy barnás hajú, huszonegy év körüli srácot, pulcsiban? – kérdezte meg helyettem Mon.

- Nem. Sajnos nem járt itt az illető, akit keresnek. Nézzenek körbe a büfékben. Ott hátha látták.

- Köszönjük a segítséget - vezetett a kijárati ajtó fele oppa.

- Mi lesz, ha nem találjuk meg? – kérdeztem csüggedten.

- Ezt sajnos nem tudom… - hallottam hangján a bánatot.

 Elmentünk egy másik étkezdébe, ott is csak ugyan azt mondták el, mint az előzőben. Nem jutottunk sokra. Kifele menet az étkezdéből, megpillantottam egy büfés kocsit, és letámadtam az eladót a kérdésemmel. Egy öreg, szemüveges bácsi volt a pult túloldalán. Teljes erőmből neki rohantam a pultnak úgy, hogy az majdnem ráborult az eladóra. Eltávolodva egy kicsit a bódétól, rögtön a lényegre törtem.

- Nem tetszett látni egy barnás hajú, huszonegy év körüli, nálam egy 20-22 centivel magasabb srácot? – egyenesedtem ki.

- Sajnálom kisasszony, de nem láttam.

- Pulóver is volt rajta. Egy szürkés színű. Kérem, segítsen… - könyörögtem, és közben Rap Mon is mellém érkezett.

- Talán valami rémlik, hogy járt itt egy srác.

- És tudja, hogy melyik irányba ment? – reménykedtem.

- A part felé igyekezett éppen.

- Nagyon szépen köszönjük. Örök hálánk – hadartam végig, majd előre rohantam, nyomomban Mon-nal.

 Egészen a partig futottunk. Megtorpanva kémleltem körül, hátha meglátom a keresett személyt. Kapkodva néztem körül az egész parton. Hiába kiáltottam nevét, semmi választ nem kaptam. Az örültség határán álltam már, mert hiába volt, azaz érzésem, hogy itt találjuk majd, féltem attól, hogy mégsem.
 Visszafutottam Mon-hoz, és a mellkasának támasztottam fejemet. Megint sírtam. Éreztem, ahogyan minden könnycsepp égető fájdalommal esik le a földre. A reménytelenség egyre jobban terjengett bennem, a szomorúsággal keveredve. Sötétség öntött el belülről. A kínzó tudat, hogy lehet, tényleg nem találom meg.
Ekkor hirtelen meghallottam egy hangot a móló széléről. Odanéztem, de nem láttam senkit, csak egy vasrudas emelvényt, ami az égbe emelkedett. Újra meghallottam a hangot, de ekkor már tudtam, hogy van a tetején valaki.

 Felnéztem, és megláttam a keresett személyt. Hirtelen elengedtem Rap Mon pulóverét, ami eddigre teljesen vizes volt. Vágyakozva néztem Taehyung-ot, várva, hogy mikor jön le.

-Tae! Gyere le onnan! – kiáltottam felé, de csak süket fülekre talált.

-Hallod, hyung! Gyere már le onnét! – kiáltott Rap Mon is, de mind hiába volt ez is.

 Egy szempillantás alatt feszültség töltötte el mind kettőnket. Megfeszült minden izmom, és földbegyökerezett a lábam. Indulni akartam volna, de nem bírtam.

 Szemem kétszeresére nyílt, lélegzetem pedig szinte elállt. Ott maradtam mozdulatlanul, és a magaslatra tapadtak szemeim. Minden erő elszállt a lábaimból, és a földre rogytam. Szemembe ismét könnyek gyűltek. Próbáltam felállni, de nem tudtam. Belül teljesen elöntött a szomorúság. Minden életerőm elszáll belőlem, és a földre zuhantam. Ekkor jöttem rá, hogy mit is érzek Tae iránt.

17. rész

 Lassan, könnyes szemekkel hajoltam le hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. Féltem a tudattól, hogy azt a személyt pillantom meg, akit kerestem. Kapucni volt rajta, így arcát nem láttam. Nem akartam levenni róla a pulóvert, mert kitudja, mit takar. Lehet, hogy tele van sebekkel. Meredten nézett előre, mintha gondolkodna valamin. 5 perc elteltével, még mindig ugyan abban a helyzetben voltunk, mind a ketten.

-Tae? Te vagy az? – kérdeztem meg végül, félénken.

Választ nem kaptam. Tovább térdelve, egy kis idő után, megint megkérdeztem.

- Tae? ! Te vagy az? ! – emeltem fel, egy kicsit hangomat.

- Segíts… – kérlelte suttogva.

Hangja teljesen más volt, mint Taehyung-nak. Mély és rekedtes. Hasonlított a testvéreméhez, de valamivel mégis vékonyabbnak hallatszott.

- Segíts… - kérte, de már éreztem hangján, hogy könyörög.
Nem bírtam tovább. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet az, ha nem Taehyung.

 Kapucniját lehúztam fejéről, és kikerekedett szemekkel néztem az illetőt. Egy velem egykorú srác, lehetett, talán kicsivel idősebb. Arca fal fehér és sebek voltak rajta. Haja kócosan, ruhája pedig, tiszta szutyok volt.

- Mi történt veled?  – kérdeztem, miközben hangom megcsuklott.

 Újabb csönd lepte el a parányi utcát. Nem bírtam nézni, ahogyan szenved, így hát segítségért folyamodtam. Felhívtam Mito-t, hogy hol van.

- Szia, Prücsök! Hol vagy?  – kérdezte, miközben hallottam, ahogyan eszik valamit.

- Itt vagyok egy velem egy idős, talán kicsivel, idősebb sráccal… – mondatom félbeszakadt, mert nme hagyta, hogy befejezzem.

- HOGY KIVEL VAGY? !  – emelte fel hangját, és nyelt egy nagyot.

- Megengeded, hogy befejezzem?  – mondtam, kicsit idegesen.

- Igen – újra normális lett hangja.

- Na, szóval. Itt vagyok, egy szűk utcában, egy sráccal, akinek sérülései vannak. Elég komolynak tűnnek. A lábát is elég furcsán tartja. Tudnál sietni?  – kérleltem.

- Oké megyek, de melyik utca pontosan?

- Az épülettől nem messze, van egy szűk kis utca. Azt hiszem, balról van.

- Rendben, már megyek is! – avval letette.

 Ránéztem a fiúra, aki mostanra, már fejét a falnak támasztotta, és néha-néha szisszent egyet. Odamentem hozzá, hogy segítsek neki felállni. Elmentem a bal oldalára, hogy onnan támasszam meg. Amint, már majdnem lábra állt, egy nagyot, kiáltott a fájdalomtól. Visszaengedtem, eredeti helyzetébe, úgy vártuk bátyámat, hogy megérkezzen. Hamarosan meg is pillantottam felénk rohanni. Odaérve hozzánk, rögtön a fiú jobb oldalára sietett, engem pedig a baloldalra utasított.

- Három! Kettő! Egy! Emeld! – nyögte el, amint felemeltük.

Lassan elvánszorogtunk az autóig, ahol befektettük a hátsó ülésre.

- Hol van itt kórház? – hadartam el, miközben Mito-t figyeltem, hogy mit csinál.

- Ha jól tudom, akkor nem messze innen, de nem vagyok biztos benne – mondja, a kocsi begyújtása közben.

 A kocsiban az út csöndesen telt, csak a rádió halk hangja hallatszott. Az ablakon kibambulva, gondolkodtam Tae-n. Miért ment el? Talán, azért, mert nem kedvelt? Meg kell találnom mihamarabb. Hamarosan kezdenek lehűlni az éjszakák, azt meg nem szeretném, hogy olyan hidegekben kint császkáljon az utcán, fagyoskodva.

-Megérkeztünk!  - szakítja félbe ábrándozásomat, Mito.

Kiszállt a kocsiból, és hátra sietett, kiemelni a fiút. Óvatosan karolta át tarkójánál, hogy segítsen neki a támaszkodásban. Lassan bicegtek végig a kórház kapujáig, nehogy történjen még valami baleset. Próbáltam a másik oldalról támogatni, de Mito rögtön rám szólt, hogy hagyjam, majd ő is bírja, nem kell neki segítség. 

 Kicsit rosszul esett, hogy így rám rivallt, de már megszoktam tőle. Most, hogy ugye menedzser lett, így sokkal stresszesebb minden neki. Erőltetni meg nem akartam a dolgot, mert akkor én leszek a hibás, hogy mit képzelek magamról, hogy nem fogadok szót. Szóval jobb is, ha hagyom.

Előre siettem szólni a portásnak, hogy sürgős esetről van szó. Nem vártam sokat, mire a többiek is megjöttek mellém, és az orvos is sietett, amilyen gyorsan csak tudott. Meghozta a tolókocsit, majd a srácot beleültették. Végigtolták a hosszú folyosón addig, amíg el nem tűnt a szemünk elöl.
Két hozzánk legközelebbi székre ültünk le, ott vártuk meg. A folyosón orvosok rohangáltak össze-vissza. Elég furcsa érzés kerekedett fel rajtam, a sok fehér láttán.

- Nem vagy éhes? – kérdezte meg, Mito miközben a telefonját nyomkodta.

- Egy picit.

- Akkor várj meg itt! Mindjárt jövök! Szerzek neked kaját – mondta, avval felállt a székről, és a kijárat felé ment.

Ott ücsörögtem tovább egyedül, és vártam, hogy siessen már vissza. Egy orvos jött oda hozzám.

- Kisasszony maga kit vár? – kérdezte a doktor nő.

- A bátyámat – felelem kicsit félve. – Meg behoztunk egy körülbelül velem egykorú fiút most nem régen. Eltört azt hiszem a lába. Nem tetszik tudni, hogy mikor engedik haza?

- Sajnálom, de ezt egyelőre még nem tudom. Majd a zárójelentés után megtudhatják. Maguk a családtagjai? Mert, ha nem akkor nem adhatjuk oda Önöknek a zárót.

- Nem mi nem tartozunk a családi körébe. És köszönöm a segítséget – állok fel, és hajolok meg.

- Én örülök, hogy segíthettem – hajol meg ő is, majd tovább sietett.

Csörögni kezdett a telefonom. Ijedtemben, majd’ elejtettem. 

 Rápillantottam kijelzőjére. Amint megláttam, hogy ki hív rögtön mosolyra húztam számat.

- Halló? Szia, Mittykém. Hol vagy? Kezdesz hiányozni – mondta aranyos hangnemben.

- Jaj, de cuki vagy Kookie! Te is nekem! Amúgy, itt vagyok a kórházban.

- MI? ! Engem, miért nem értesítettél, hogy bajod lett? – emelte fel hangját a telefonba.

- Én épségben vagyok, te kis butus. Egy srácot hoztunk be, mert súlyos sérülései voltak.

- Értem. Ennek örülök, hogy nem esett semmi bajod, de most mennem kell. Szia, kicsim majd beszélünk, ha hazaértetek – avval letette.

Miután eltettem a telefont a zsebembe, bátyám is beesett az ajtón, kajával a kezében. 

 Belenyomta a kezembe, és ezt követően leült mellém. Nem sokkal később kinyílt a szárnyas ajtó, és az ismerős személy lépett ki rajta, egy orvossal.
Gyorsan felpattantunk a helyünkről, és segítségére siettünk. Testvérem megint nem hagyta, hogy segítsek.

- De, Mito! Miért nem hagyod, hogy segítsek? – értetlenkedtem.

- Mert a végén még neked is bajod esik. Én meg azt nem akarom.

- Gonosz vagy… - pukkadtam be, és kezeimet magam előtt összefontam.

- Nekem ne pukkadj be! Tudod jól, hogy nem szeretem, ha ilyen vagy. Nyugodj le, majd máskor segítesz – ültette le közben a srácot a folyosón lévő egyik székre.

 Leültem a srác bal oldaláról, bátyám pedig a másikról.

- Na, hogy vagy? Miket mondtak? – veregette hátba.

- Igazából, úgy különösebben semmit. Csak azt, hogy legközelebb ügyeljek magamra. Meg kérdezték, hogy hol és hogyan szereztem a sérüléseket. Én pedig elmondtam – válaszolta, miközben a mankóit helyezte az ölébe.

- Értem. örülök, hogy jól vagy, most viszont mennünk kell. Jobbulást! Apropó! Még egy dolog. A szüleid hol vannak, hogy át tudják majd venni a zárót? – kérdezte Mito.

- Nem élnek már… - szomorodik el, és láttam, hogy egy könnycsepp is lehullik az arcáról. – De a nagyszüleimmel élek, már 10 éve. Sőt lehet, hogy több.

- Szerintem hívd fel őket, hogy ne aggódjanak – mosolyogtam rá.

- Köszönöm! Így lesz! És azt is köszönöm, hogy megmentettetek – integet felénk, miközben szól a nővér, hogy mennie kell.
Hamarosan el is tűnt a folyosó végén lévő, szürkésfehér, kétszárnyas ajtó túl oldalán.

 Elindultunk a hosszú, fényes folyosón. Ablakok öveztek körbe minket, amik egyenletes sorrendben követték egymást. Egy elágazáshoz értünk, ahol jobbról a lépcső, a felsőbb emeletre vezetett. Balról, pedig a folyosó folytatása húzódott. Előttünk egy hatalmas ajtó magasodott, aminek nagy része üvegből készült. Erre különböző papírok voltak felragasztva. Nem nagyon törődtem az egésszel, mivel engem nem nagyon érintett az, hogy kiket ír azon a listán. 

 Kimito az ellenkező irányba akart indulni, de mielőtt tett volna egy pár lépést megfogtam a karját, és a kijárat felé kezdtem el húzni.

- Gyere, már! – mondtam, miután rántottam rajta egy nagyot.

- Hé! Egy kicsit óvatosabban, azért! – förmedt rám, és kirántotta karját kezem közül.

 Kiléptünk az épület ajtaján, majd a kocsihoz igyekeztünk. Beültem az anyós ülésre Mito mellé, aki hamar beindította a kocsit, és már mehettünk is.

- Prücsök! – szólít meg.

- Igen? – fordulok felé.

- Lenne egy elég személyes kérdésem.

- Mond nyugodtan.

- Ti együtt vagytok Kookkal? – tört a lényegre.

- Ömm… Honnan jött ez a kérdésed? – lepődtem meg.

- Mivel rengeteget látlak vele. Ebből erre következtetek.

- Nagyon megharagudnál, ha azt mondanám, hogy igen?

- Nem. Igazából azt csinálsz, amit szeretnél. Nem avatkozom bele. Jó, talán egy picit azért igen. Azért dolgokba nekem is vannak beleszólásaim, de ebbe nincsen. Szóval sokáig – mosolyodott el.

 Válasza nagyon meglepett. Azt hittem mérges lesz, és kapok egy rend, szidást. Erre meg, ez? Na, ez tényleg meglepett.

Közben haza érkeztünk. Kipattantam a kocsiból, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Amint beléptem a házba megpillantottam, hogy megy a Tv. A tévével szemben a kanapén, pedig valaki videó játékozott. Az ajtó csukódására leállította egy kis ideig, majd hátrafordult.

-Csak, hogy hazaértetek!

-Te is hiányoztál! – indulok meg felé.

Leültem mellé, és szorosan magamhoz öleltem.
Elkezdte csapkodni a karomat.

- Hé! Ez fáj! –szólok erélyesen.

- Ez van, ha Kookkal birkózol! Kellett neked kekeckedni

- Ezt, úgysem úszod meg – fogtam meg fejénél fogva, és magamhoz szorítottam.

Szemét becsukta, és hagyta, hadd nyerjek.

- Nyertem! – kiáltom el magam.

- Csak hagytalak győzni – vigyorodik el.

- Gondoltam…

- Amúgy tesód hol van?

- Még kint. Nem tudom, mit csinálhat. KIMITO, GYERE MÁR BE! – ordítom ki.

- MAJD MEGYEK – hallom hangját.

~Hee szemszöge~

 Mivel nem volt itthon senki, ezért úgy döntöttem felhívom Sehunt, hátha akar találkozni. Megkerestem a névjegyzékbe, és már tárcsázta is. Alig sípolt párat, már meg is hallottam hangját.

- Halló! Szia, Hunnie! Van kedved találkozni? – tértem rögtön a tárgyra.

- Persze! Amúgy is, egyedül vagyok itthon, mert anyáék elvitték Chint barátnőjéhez, így egyedül maradtam. Ha van kedved, csak akkor megyek érted. különben nem eröltetem.

- Persze, hogy van. Kb mikorra érsz ide?

- Olyan 10-20 perc.

- Rendben, addigra készen leszek. Addig is, szia!

- Szia! Akkor hamarosan ott vagyok – avval letette.

Kutakodni kezdtem a szekrénybe. Mindent ruhám a földön landolt, úgy dobáltam őket hátra. Az egész padló tele volt ruhákkal, mire sikerült a megfelelő felsőt kiválasztanom.
Egy szürkés színű, bolyhos pólót kaptam ki, egy fekete cica nadrággal. Na, és most hogyan tovább? Ránéztem az órára, ami 14:10-et mutatott. Mikor is beszéltem én Hunnieval? Azt hiszem 10 perccel ezelőtt, ha jól számolom.
Fejemhez kaptam, hogy-hogy lehetek ilyen hülye, hogy ennyit szenvedtem egy öltözékkel. Elkezdtem ütögetni a homlokomat, amikor csöngetést hallottam. Szemem kétszeresére kerekedett, és lefagytam.

Ekkor jött a probléma. Mit vegyek fel?

- Te jó ég! Te jó ég! Te jó ég! – sipítoztam. – Most nem jöhet fel! Így nem láthatja a szobámat! Gyorsan rendet kell tennem!
Újra csengettek, de ez most kicsivel hosszabb volt, mint az előző.
- AZONNAL MEGYEK! – ordítottam le teljes torokból.

Cuccaimat összegömbölyítve, gyömöszölte be a szekrénybe. Rácsukva minden ruhámra az ajtót, indultam le a vendéghez. Hajamat megigazgattam, és ruhámon is egy picit végig poroltam. 

 Lementem az ajtóhoz, ahol már Sehun várt.

- Mi történt veled? – kérdezte, majd belépett a házba

- Semmi, csak volt egy kis elintézni valóm. Nem úgy volt, hogy hozzátok megyünk?

- De igen, csak bejöttem, hogy ne ott az ajtóban beszélgessünk. Amúgy, indulhatunk?

- Persze. Most már készen vagyok – feleltem, miközben a cipőmet húztam. Egy fekete magas sarkút húztam magamra, de még így is kisebb voltam egy picivel Sehunnál.

 Kézen fogva gyalogoltunk el egészen a házukig. Nem is volt messze a mienk az övéktől. Úgy körülbelül 3-4 utcával arrébb. Én sokkal többnek hittem.

- Fáradjon előre hölgyem! – hajol meg a kapujuk előtt, miközben a kezével maga előtt a ház felé mutat.

- Köszönöm. Maga egy igazi úriember – kuncogom el magam.

Végigmentünk az első kerten, onnan pedig a tornácra. Kinyitotta előttem az ajtót, majd behívott.

 Az előszobában lehúztam a cipőmet, és a nappaliba mentem. Ott leültem az egyik fotelba, és elkezdtem nézelődni. Nem volt annyira tágas, mint Mittyéknél, de azért ez sem volt semmi.
Mellettem helyezkedett el a kanapé az előtt, pedig egy kis asztal volt. Az ülőbútorok bézsszínben tündököltek helyükön. Nem messze tőlem helyezkedett el a tévé, egy nagy beépített szekrényen. A szekrény néhány kinyitható ajtaja mögött polcok lapultak, amik tele voltak könyvekkel. Az egyik polcon viszont más volt. Egy konzol foglalta el helyét, ami rá volt kötve a tévére. A tévé mellett pedig egy növény helyezkedett el, vázában. A nappali többi részét ablakok övezték, amiken függönyök lógtak lefele. Az egész helyiségből át lehetett látni a konyhába.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte Hunnie.

- Nem köszönöm.

 Hamarosan meg is érkezett, egy tálcával a kezében. Két pohár és narancslé díszelgett rajta.

- Parancsolj! Attól, hogy még nem kértél még hoztam. Hátha megszomjazol – tette le a tálcát a kis asztalra.

 Leült a kanapéra, majd odahívott maga mellé. Mikor átültem rögtön átkarolt.

 Egy ideig még ott ültünk, amikor motoszkálást hallottunk az ajtó felöl. Gyorsan elhúzódtam mellőle, mert kitudja, hogy ki lehet az. 

Hamarosan nyílt az ajtó, és egy házaspár lépett be rajta.

- Anya, ti mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy később jöttök? – csodálkozott el Hunnie.

- Neked is, szia, fiam! Ki ez a lány? – mutat rám.

- Ő a barátnőm – karol át, és egy picit el is pirul. Jaj, de cuki, amikor zavarba jön!

- És, hogy-hogy eddig nem mutattad be ezt a szép, lányt? – kérdezte az anyukája.

- Nem rég óta vagyunk együtt, és úgy gondoltam, hogy akkor, amikor eljön a megfelelő pillanat. Hát, most már mindegy. De örülök, hogy nem vagytok mérgesek – mosolyodik el.

- Gyertek, üljünk le! – terel minket vissza a kanapéra anyukája.

 Visszaültünk helyünkre, és figyeltük az eseményeket. Édesapja elment a fürdőbe, hogy megjavítsa az elromlott radiátort.

- Gyere csak, fiam! –szól ki a fürdőből.

- Megyek – áll fel az említett, és elindul a hang irányába.

Egyedül maradtam az anyukájával.

- És, hogyan ismerkedtetek meg? Kérsz teát? Szabad tudnom a neved? – ül le mellém édesanyja egy csészével a kezében.

- Igazából barátnőm hozott össze minket. Már régóta szeretem az Exo-t, és első látásra Sehun volt a kedvencem. Én Magyarországról származom, mint barátnőm, de mivel itt laknak a szüleim, ezért ide kellett költöznöm.
Amikor megtudtam, hogy Mitty ismeri Sehunt, nagyon lesokkoltam. Már akkor is, amikor elsőnek láttam élőben. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy hírességgel jövök össze. Ráadásul egy olyan személlyel, aki a kedvencem. És nem kérek köszönöm. Min Hee vagyok.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Ez aranyos volt. örülök, hogy a fiam boldoggá tesz. Várj egy picit! Mutatok valamit.

 A csészéjét letette a kisasztalra, és felállt. Elment a szekrényhez, és levett egy fényképalbumot. Elhozta hozzám, majd leült mellém balról. Kinyitotta az albumot, ami tele volt képekkel, és mindegyiken Sehun volt.

Majdnem elnevettem magamat a sok kép láttán. Milyen kicsi volt! Egészen ovis kora óta szerintem megvannak benne a képek. Igazából mindegy mióta, az a lényeg, hogy nagyon aranyos.

- Ez itt az egyik futáson készült. Nem lett első, de azért mindent beleadott –mutatta a képet.

Kezembe adta a képet én, pedig nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem.

- Lehet, hogy illetlen kérdés lesz, de nem kaphatnám meg ezt a képet? Sehun szerintem úgysem adna nekem egyet sem – szomorodtam kicsit el.

- Persze, hogy megtarthatod. Nekünk úgyis van belőle fénymásolat. Szóval nem vesztünk semmit sem.

- Nagyon köszönöm szépen! –lelkendeztem, majd eltettem a képet a táskámba.

 Hamarosan a Sehun is visszajött közénk.

- Kérsz egy csésze teát? – kérdezte anyukája.

- Igen köszi.

Megfogta a kancsót és egy csészét, majd beletöltötte az italt. Beleszürcsölt, és lassan iszogatta.

- Amúgy Hee-nek adtam az egyik kisebb kori képedet – mondta közömbösen édesanyja.

Sehun, amint meghallotta, hogy mit mondott a szájában lévő teát rögtön kiköpte.

- Hogy micsoda? ! – lepődött meg.

- Ne, kapd, fel a vizet kérlek. Én kértem a képet rólad. Azt hittem nem lesz baj –hajtottam le fejemet.

- Így már más. Rendben semmi baj. Ne, légy szomorú. Nem szeretem, ha szomorú vagy – ölel magához. – Anyu!

- Igen?

- Chin, hogy-hogy nem jött haza? Nem végzett még a barátnőjénél?

- Nem, mert ott alszik.

- Ja értem. Akkor majd legközelebb találkoztok – mosolyog rám.

- Igen, de nekem haza kell mennem. Apuék már biztosan otthon vannak. Viszlát, és örülök, hogy megismertem magukat – hajolok meg, majd elindulok, hogy felhúzzam a cipőmet.

- Várj Hee! Elkísérlek. Majd jövök! – ordítja hátra.

 Előre siettem, hogy haladjak egy kicsit. Féltem egy kicsit attól, hogy kapok egy szidást, hogy nem vagyok otthon. Megszaporázva lépteimet, körülbelül 2 perc alatt már az út felénél volta.

- Hee várj meg! – lihegett a nyomomban Hunnie.

- Oké - bevártam, majd megfogtam a karját, és húzni kezdtem magam után.

 A kapuhoz érve, gyorsan előkerestem a kulcsaimat, és sietve toltam be magam előtt. Felszaladtam a tornácra, a kulcsot, pedig a zárba helyeztem.
Kapkodva dobáltam le a cuccaimat, az előszobában.
Indulni akartam felfele, amikor megláttam valakit a nappalinkban üldögélni.

Ijedten néztem Sehunra, aki ugyan úgy meredt előre, mint én.

- Mi az már meg sem ismersz? – kérdezte az illető, majd közeledni kezdett felénk.

16. rész

 Forgolódok, és csak forgolódok. Aludni egyáltalán nem tudok, csak bámulom a plafont. Csak egy dolgon tud járni az agyam. Taehyung. Hiányzik. Hiányzik a jelenléte. Az, amikor mindannyian együtt voltunk. Az, amikor véletlen elaludtam mellette. Jelenléte megnyugvást sugárzott. Remélem nem esett semmi baja. Lehet le kéne mennem egy pohár meleg tejet innom. Az hátha segít.

 Nehezen kikászálódtam az ágyból. A sötétben kutakodtam a zoknim után. Egy kis idő elteltével végre sikerült kitapogatnom, hogy hol is volt az a zokni. Felhúztam a lábamra, és az ajtó felé indultam. Csendben lépdeltem a folyosón, nehogy felébresszek valakit. Elértem a lépcsőt, ahol sötétség fogadott. Halkan mentem le a nappaliba, nehogy felébresszem Kook-ot. A konyhában a pult feletti lámpa világított csak. Egyszer csak nyöszörgéseket hallok a kanapé felöl. Gondolom felébredt Kook. Nem sokkal utána azonnal abba is maradt. Szépen, lassan battyogtam a tovább a konyha fele.

 Kinyitottam a hűtőt, és kivettem belőle a még felbontatlan tejet. Elmentem pohárért is, hogy legyen mibe kitöltenem. A tej kortyolgatása közben megjelent valaki a konyhaajtóban. Éreztem, ahogy szemével engem vizslat. Abban a pillanatban a villany is felkapcsolódott, és a velem szemben lévő személy körvonalai is kitisztultak. Kookie állt álmosan velem szemben. Szemei ragadtak le az álmosságtól. Odajött a pulthoz, ahol én álltam.

-Mitty te miért nem alszol? –kérdezte ásítások közepette.

-Nem tudok.

-Akarsz velem aludni? –fogta meg a kezemet, és egyre közelebb hajolt.

-Most nem….. –hajtottam le a fejem.

-Van valami baj?

-Nem! Nincs…….

-Mitty! Látom rajtad, hogy nem vagy jól. Mi baj van?

 Válaszképpen elfordultam tőle, és a kijárat felé vettem az irányt. Már a megtervezett táv felénél jártam, amikor megfogta a kezem hátulról. Szomorúan, lemeredve néztem az előre. Egyre közelített hátulról. Hamarosan teljes testét a megéreztem. Így álldogáltunk egy pár percig, mikor elengedett.

-Mitty! Tényleg nincs baj? –kérdezte.

-Nincs….

-Látom rajtad, hogy nem vagy jól. Mi a baj? Nekem nem tudsz hazudni.

-Kook! Tényleg nem tudod, hogy hol van Tae? –hagyta el végül számat a kérdés.

-Nem. Miért kérded?

-Csak, mert nem találom sehol……De, ha most nem haragszol meg visszamegyek aludni. Jó éjszakát. –indultam meg szomorúan.

-Jó éjszakát…. –köszönt el végül. Éreztem hangján, hogy ő is szomorú.

 Lassan ballagtam fel az emeletre. Befordultam a szobámba. Az ágyhoz mentem, és leültem arra. Elgondolkodtam, hogy vajon hol lehet Taehyung. Muszáj megkeresnem. Mi van, ha baja esett? Sosem bocsájtanám meg magamnak, még, ha nem is én voltam a hibás. Kitudja! Lehet, hogy összeverték? Remélem nem. Jobb lenne, ha aludnék erre egyet, és holnap friss fejjel gondolnám át ezt az egészet, hogy hogyan keressem meg. Amúgy is fáj a fejem. Sok nekem ez az egész. Amióta itt kint élek, egyre furcsább dolgok történnek velem. Jobb lesz tényleg, ha alszok. Így is hajnali két óra van.

 Felkúsztam az ágyra, és jól bebugyoláltam magam a jó, puha, meleg takarómmal. Felültem derékszögbe, és még egy ideig az ablakot vizslattam. Az esőcseppek kopogtattak az ablakon. Sietve csurogtak le az üvegen, mintha versenyeznének egymással. Kis koromban mindig, amikor esett az eső, és unatkoztam, az esőcseppeket versenyeztettem.

 Visszadőltem az ágyra. Nem kellett sok ahhoz, hogy mély álomba merüljek. Alvós társam magamhoz öleltem, úgy aludtam el.

Másnap reggel arra keltem, hogy valaki lökdös.

-Kelj már fel! Prücsök! Hallod, amit mondok? – ordít a fülembe a tesóm.

-Igen hallom!! Ne ordíts már! Fáj a fülem. –birizgáltam meg az említett testrészemet.

-Na , de öltözz fel, és gyere le enni. Készen van a reggeli. –megy az ajtóhoz.

-Oké megyek. –pattanok ki az ágyamból.

 Elmentem a ruhásszekrényemig. Beletúrtam a sok ruhám közé. Kivettem egy halványkék pólót. Hozzá egy fehér farmernadrágot vettem. Hajamat gyorsan kifésültem. Azért ne kócos hajjal üljek már asztalhoz. Egy valamit elfelejtettem. A zoknim. Kinyitottam a zoknis fiókom, és kivettem belőle egy fehér bokazoknit. Sietnem kellet, hogy ne várjanak rám sokat.

Mikor készen lettem, rohantam le az étkezőbe, ahol már mindenki elfoglalta a helyét. Egy ember kivételével mindenki jelen volt.

-Jó reggelt! –köszöntem, miközben helyet foglaltam.

-Neked is jó reggelt álomszuszék. –szólal meg Jimin. –Hogy aludtál?

-Egész jól. Köszönöm.

Leültem Kookie mellé a székre. Szemben velem J-Hope ült, mellette pedig Jimin. Mito az asztalfőn foglalt helyet. Rap Mon, aki az asztal másik végében ült, láttam, hogy szemével keres valamit. Vagy inkább valakit? Hosszas nézelődés után megszólalt.

-V hyung hol van? –kérdezte.

 Fejemet lehajtottam, és éreztem, ahogyan benedvesedik. Elsírtam magam.

-Mitty! Jól vagy?! –kérdi Rap Mon, amint meglátja könnyes arcomat.

-Igen! De, most inkább elmennék egy kicsit. –álltam fel az asztaltól.

Mindent úgy hagyva, futólépésben siettem a fürdőbe. Nem bírtam. Megtörtem. Azt akartam, hogy Taehyung jöjjön vissza hozzánk, és legyen a közelemben. Féltem, hogy történt vele valami.  

Felrohantam a fürdőbe. Bezárkóztam. Most éreztem azt a pontot, amikor nem bírtam tovább. Elöntött a szomorúság. Kijött belőlem minden, ami nyomasztott. A fürdő ajtóban kuporogtam. Magamhoz húztam a lábaimat, és összegömbölyödve gubbasztottam ott egyedül. Ekkor hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón.

-Ki az? –ordítottam ki.

-Én vagyok az Jimin. Minden rendben?

-Igen.

-Én nem úgy láttam. Gyere ki, és mond el mi a baj?

-Nem akarok! Hagyj egyedül! Kérlek……. –mondtam elcsuklott hangal.

-Nem! Nem hagyom, hogy szomorú legyél. Most azt akarod, hogy megharagudjak? –emelte fel a hangját.

-Nem! De, kérlek, szépen hagyj most egyedül.

-Rendben… Ahogy akarod. De tudd, hogy rám mindig számíthatsz, akármi történt. Nem csak rám, hanem mindenkire. Ott van a tesód is, meg Kook. Aki szeret téged. Szerintem nem akarná azt, hogy szomorú legyél. –hangja megváltozik. Lágy, és kedves lesz.

-Tudom. De, akkor is. Most egyedül szeretnék maradni. Kérlek.

-Oké. Akkor elmegyek. –avval elment.

Ott maradtam egyes egyedül. Miért történik ez velem? Én nem akarom ezt. Tae-t akarom látni. Látni azt, hogy épségben van.

 Lassan összeszedtem magam, és felkeltem a padlóról. A mosdó elé mentem megmosni az arcomat. Kisírt szemeimet csak néztem, hogy hogyan jutottam el idáig. Miért nem vagyok erős, és tudom magamat irányítani? Túl gyenge vagyok ehhez. Kook-ot akarom, hogy mellettem legyen, és érezzem, hogy itt van.

 Vettem egy nagy levegőt, és az ajtóhoz mentem. Kinyitottam, és szétnéztem, remélve, hogy nem futok össze senkivel. Kiléptem az ajtón Kook szobáját célba véve. Reménykedtem benne, hogy bent találom. Szerencsémre igen. Belestem az ajtón, és vártam, hogy mit lép. Gyorsan hozzám sietett, ez után az ágyra húzott. Leültetett, ő pedig leült mellém. Nem mertem ránézni, ezért a szőnyeget kezdtem el vizsgálni. Nem sokáig nézhettem, mivel fejemet maga felé fordította. Félve néztem a szemében. Láttam szemeiben az aggodalmat.

-Mittykém! Nézz rám! Mi a baj? –kérdezte.

-Semmi…

-Nekem ne merd azt mondani, hogy semmi! Látom rajtad.

-Ne foglalkozz vele Kookie. Nem érdekes.

-Ne, csináld ezt velem légy szíves.

-Mit?

-Azt, hogy nem mondod el, hogy mi történt.

-De, miattam ne aggódj. Jól vagyok. –válaszoltam, kicsit gorombán.

-Ezt nem kérheted tőlem.  De, tudod mit? Ha nem akarod, nem mondod el. Én nem erőltetem. Csak tudd, hogy szeretlek, és nekem bármikor bármit elmondhatsz. –mosolyog rám.

Magához húzott, és megölelt. Újra előjött bennem a sírás. Elkezdtem sírni a vállán. Annyira jól esik, hogy itt van mellettem, és megóv. Mit kezdenék én nélküle?

 Mikor befejeztem a sírást, újra normális pozícióban ültem mellette, mint azelőtt. Megfogta a kezemet, és az ölébe helyezte. 5 perc elteltével, kivettem kezei közül a sajátomat, és az ölembe helyeztem. Összekucorodva ültem mellette. A szőnyeget ismételten elkezdtem bámulni. Kezdtem kínosnak érezni a pillanatot, így hát felálltam, és kimentem az ajtón. Meglepődtem, mert Kook nem jött utánam. Valamivel megbántottam volna? Talán avval, hogy nem mondtam el neki mi a bajom. De, nem akarom, hogy szomorú vagy féltékeny legyen, aztán meg lehet, hogy amikor visszajön Tae, akkor össze is verekedhetnek. Én meg azt végképp nem akarom. Jobb lesz, ha ilyen gondolatok nem is jutnak az eszembe.

 Lementem a nappaliban, ahol leültem a Tv elé. Bekapcsoltam, és valami hülyeség ment éppen. Nem is nagyon törődtem vele. Inkább azon morfondíroztam, hogy hol keressem először V-t. Semmi sem jutott eszembe. Miközben ezen agyaltam, észrevettem, amint Kimito közeledik felém.

-Mitty! –ül le mellém.

-Igen? –kérdeztem éretlenül. Vajon mit akarhat?

-Mit szólnál, ha rajzórákat vennél?

-Mi okból kifolyólag jött ez az ötleted? –értetlenkedtem.

-Hát, mivel tudom, hogy szeretsz rajzolni, ezért elintéztem neked egyet. Csoportos foglalkozás lenne. Mit szólsz hozzá? És már holnap kezdenél.

-Nekem nincs ellenemre. Sőt örülök is neki. –örültem meg a hallottaknak.

-Akkor jó. 14-től kezdődne, és 16-ig tart. Nem olyan hosszú.

-Hát nem. Köszi, bátyus. –ölelem meg.

-Nincs mit. Szeretlek Prücsök. –mosolyog rám.

-Én is téged.

 Avval felállt, és elment. Én sem időztem sokat, inkább felmentem a szobámba, és összepakoltam a holnapra szükséges dolgokat.

-Lapok? Megvan. Mappa? Megvan. Grafit, szén, radír meg a többi szükséges cucc. Megvan. –rendszereztem magamban.

Összepakoltam, egy párna szerűségbe a dolgokat, és letettem az asztalra. Kinéztem az ablakon. Akkor szembesültem avval, hogy már sötét van. Milyen gyorsan eltelt ez a nap is. Összeszedtem a pizsamámat, és a fürdőbe indultam. Vettem egy frissítő fürdőt. Megmostam a hajam is. Végül, mikor már úgy éreztem, hogy teljesen készen vagyok, kiszálltam. Felkapkodtam magamra a pizsamát, és törölközőbe becsavartam a hajam. Elvettem a polcról a hajszárítót. Kiléptem a párás helységből, és a szobámba indultam. Egy jó ideig ott lobogtattam a levegőbe, hogy száradjon már meg. Sok idő elteltével végre készen lettem, és a hajszárítót vissza vittem a helyére.

Befeküdve az ágyba elöntött megint a szomorúság. Mostanság egyre többet vagyok szomorú. Hee pedig semmit sem tud róla. A legjobb barátnőm nem tud semmit! Ez így nem jó. Épp ez az, hogy neki kéne a legtöbbet tudni. Vagyis szerintem úgy lenne a helyes. Nem bírom én ezt már. Túl sok ez nekem. Lehet, hogyha megint alszok rá egyet, akkor jobb lesz. Meg amúgy is. Holnap van az első rajzom. Nem akarok rossz befolyást tenni. Álmosan pedig nem jó rajzolni. Olyankor nem figyel oda az ember. Jobb lesz, ha tényleg alszom most már.

Lehunytam szemeimet. Bal oldalamra fordultam, és már aludtam is.

Reggel az ébresztőmre ébredtem. Felültem, és egy nagyot nyújtóztam. Megnéztem az időt. 11 óra. Nem is aludtam olyan sokat. Bő 13 órát. Jobb lenne, ha sietnék a készülődéssel, mert az egy dolog, hogy tudom, hányra kell ott legyek, de azt nem, hogy hova. Azt szerintem csak Mito tudja. Na, majd megkérdezem, miután készen lettem.

 Előkotortam a szekrényből egy világos rózsaszín felsőt egy fekete szoknyával. Egy comb zoknit is felvettem. Cipőnek egy pepita mintásat vettem fel. Nyakláncot is vettem fel hozzá. Készen is voltam.  Már csak három dolog hiányzott. A telefonom, a cuccom, amit viszek, és, hogy szóljak Kimito-nak. Felkapkodtam az említett dolgokat, és átviharzottam a bátyámhoz. Nem is kellett bekopognom, mivel találkoztam vele.

-Szia Prücsök. Mit szeretnél? –kérdezte majdnem belém ütközve.

-Csak annyit, hogy hova kell mennem?

-Ja, hogy ezt nem mondtam volna? Mindegy, majd akkor én, elviszlek.

-Köszi szépen.

-Nincs mit. De, hamarosan indulunk, mert a város másik végében van. És mire oda érünk, eltelik vagy 40-50 perc. Szóval kész vagy?

-Igen. Teljesen.

-Oké akkor várj meg kint a kocsiba. Azonnal megyek én is.

 Kimentem a kocsihoz, ahogyan kérte, és ott megvártam. Hamarosan már érkezett is egy piros pulcsiban alatta fehér inggel. Derekára kockás ing volt kötve. Beült a kocsi mellé a vezető ülésre. Begyújtotta a motort, ezt követően hamarosan az beindult.

-Be vagy kötve? –kérdezte, miközben a kulcsot birizgálta.

-Igen. Tőlem indulhatunk.

-Rendben.

 Tolatni kezdett, végül kifordult az útra. Elég csöndesen telt a hátra lévő fele az útnak. Csak a rádió ment. Egymás után jöttek sorba a zenék. A duma több volt, mint zene. Legjobban inkább akkor figyeltem fel, amikor a Boyfriend Janus ment. Láttam a tesómon, hogy nagyon tetszik neki, mert rázta a fejét ritmusra. Én elég viccesnek találtam ezt az egészet, ezért muszáj volt megörökítenem a pillanatot. Sunyiban lefotóztam, mert nem akartam elszalasztani az egészet. Mikor észrevette, hogy lefotóztam felkapta a vizet, hogy mit csinálok. Én csak nevettem az egészen. Annyira szeretem idegesíteni. Főleg a reakciókat szeretem. Annyira viccesek.

 Végre megérkeztünk. Én kiszálltam, és velem együtt tesóm is.

-Te miért szállsz ki? –kérdeztem értetlenül.

-Elmegyek bevásárolok addig. Meg szétnézek ebben a városrészben. Sosem jártam még itt.

-De, hiszen 4 éve itt laksz. Akkor, hogy, hogy nem jártál még itt?

-Nem volt időm eljönni. És mivel most nincs jobb dolgom, ezért körülnézek, amíg te bent vagy. Bár lehet nem várlak meg.

-Oké nem baj. Majd egy ideig elmegyek gyalog. Onnan meg tudsz értem jönni?

-Igen. Persze.

-Rendben. Akkor, szia. Majd beszélünk.

-Oké. –azzal elviharzott.

Ott maradtam az épület előtt. Felnéztem, és majdnem elszédültem, mert olyan magas volt. Beleszédültem, már a látványba is. Kijózanodva fellépdeltem az előttem elterülő lépcsőn. Bent az épületben egy hosszú folyosó tárult elém. A falak fehéres sárgás színűek voltak. A padló linóleumozva volt. Eléggé régies stílusú volt az egész épület belülről is meg kívülről is.

Elmentem a portára megkérdezni, hogy melyik teremben van.

-Itt tovább egyenesen, aztán balra, és végül az 50-es ajtó. –igazít útba a portás férfi.

-Köszönöm szépen. –hajolok meg.

 Elindultam abba az irányba, ahogyan utasítottak. Nem kellett sokat császkálnom, hamar megtaláltam az említett szobát. Rá néztem az órára. Még éppen időben vagyok.

 Illedelmesen bekopogtam. Nyílt is az ajtó, és egy fiatal tanárnő állt velem szemben. Bézs színű blúz volt rajta, egy szintén bézs színű kabátkával. A szegéje fekete volt. Szoknyája egybeolvadt a blúzával. Az is fekete színű volt. Elég csinosan volt öltözve, ahhoz képest, hogy rajzóra lesz.

-Jó napot! –köszöntem.

-Önnek is jó napot. Kérem, foglaljon helyet. –mutat egy üres helyre.

 Helyet foglaltam, és azt vártam, hogy lekezdődjön az óra. A tanárnő leült az asztalához. Valamilyen iratokat nézegetett. Hamarosan jött a többi csoporttársam is. Körülbelül, úgy még 7 ember jöhetett be az ajtón. 3 lány, és négy fiú. Én a telefonomat nyomkorásztam, amikor észrevettem, hogy az egyik fiú leül mellém.

-Szia! Engem Chul-nak hívnak. És téged? –kérdezte barátságosan.

-Engem Mitty-nek. Örülök, hogy megismerhetlek.

-Viszont. De, sosem láttalak még itt. Most jöttél először?

-Igen. A bátyám íratott be. De, örülök a dolognak. Szeretek rajzolni, és sokak szerint elég jól tudok.

-Majd mutatsz párat? Sőt, amit most fogsz rajzolni azt úgy is majd meglátom.

-Igen. –mosolyogtam rá.

-Csöndet kérek! Kezdenénk az órát. Első feladat. Mindenkinek kell egy portrét készítenie. Akármelyik emberről lehet. Ha fejből nem megy, nyugodtan lehet képet nézni az adott személyről. A rajz elkészítésére a foglalkozás végéig van időtök. A vége előtt 2 perccel mutassátok majd meg, hogy kit rajzoltatok. Jó munkát kívánok! –mondja el a tanárnő.

 Kiről is kéne rajzolnom? Áh, megvan! G-dragont fogom lerajzolni. Nincs más ötletem.

 Belekezdtem a munkába. Egy A3-as lapra kezdtem el dolgozni. Először a vázlatát csináltam meg a képnek. Végül jött a kidolgozás. Egészen a foglalkozás végéig dolgoztam vele. Mikor készen lettem, egy nagy sóhaj hagyta el a számat. Kicsit még tónusozgattam rajta. Mire készen is lettem a szakkörnek is vége lett.

-Kérlek titeket tegyétek le a kezetekből a dolgokat. Chin, kérlek, szedd össze a munkákat. –utasít a tanárnő.

A lány felállt, és félve kezdte össze szedni a rajzokat. Amikor elért hozzám elcsodálkozott.

-Ez nagyon jól néz ki! Nagyon ügyes vagy! –dicséri meg a művemet.

-Köszönöm szépen. Te is biztos nagyon ügyes vagy. –biztatom.

 Miután összeszedte az összes rajzot, elköszöntünk a tanárnőtől, és mentünk a saját dolgunkra. Újdonsült barátaimtól is elköszöntem, és a kaput vettem célba. Kimentem, és szétnéztem az utcán.  Egy viszonylag forgalmas út mellett terült el az épület.

 Elindultam az egyik irányba. Bal felemen egy sikátor húzódott. Láttam, hogy le tudom rövidíteni az utat, így hát átvágtam rajta. A fény bevilágította a szűk kis utcát. Kezemben tartva a telefonomat, és a párnának kinéző tolltartómat, elindultam előre.

 Lassan elindultam előre. Már majdnem kiértem a főútra, amikor egy személyre lettem figyelmes. A haja kócosan, a pólója pedig csupa piszok volt. Kíváncsi lettem ki lehet az. Lépteimet megszaporázva, érkeztem meg hozzá. A látványtól is elhűltem. Letérdeltem, arcát pedig két kezembe fogtam. Éreztem, ahogy sírni kezdek. 

Díj #1

Köszönöm szépen a blogom első díját. :) Nagyon nagy megtisztelés számomra, hogy ezt elértem. Nem is tudom mit mondjak. Soha nem hittem volna, hogy idáig eljutok. Köszönöm szépen Fanni Tombácznak a Heartbreaker-All you need is love írójának.

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2.Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj, a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Cseréljetek linket!
9. Küld tovább 12 embernek a díjat!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog a Heartbreaker-All you need is love blogról:
1. 2015 decemberében indult.
2. Nagyon sokat dolgozott a kinézettel az író.
3. Keveset sikerül írnia a tervezetthez képest.
4. Rengeteg segítséget kapott.
5. Próbál minél jobban arra törekedni, hogy az olvasónak élvezhető legyen.
6. A visszajelzéseket szívesen várja.
7. Hosszú ideig tervezi még írni.
8. Emellett a blog mellett indít egy Vampire Knight fanfictiont is.
9. Szereti csinálni, és próbálja beletenni a sztoriba a saját érzéseit.
10. Bátorság kellett ahhoz, hogy kirakja.
11. Ezelőtt volt egy Csábításból jeleses fanfictionja, de arra kemény kritikát kapott.
12. Reméli, hogy nagy sikere lesz a blogjának.

12 dolog az én blogomról:
1. 2015 októberében kezdtem.
2. A címét véletlenül sikerül kitalálnom.
3. Ez előtt egy másik fanfiction-nal foglalkoztam
4. Nem vagyok megelégedve magammal. Úgy gondolom többet is ki tudnék hozni
5. Egyenlőre ezt az egy blogot írom, de már van ötletem a következőre is. :3
6. Néha a legjobb ötleteim spontán jönnek. :D
7. Próbálom a legtöbbet kihozni magamból, hogy érdekes, és élvezhető legyen a történet.
8. A designt én csináltam, a fejlécet viszont barátnőmtől kaptam.
9. A karaktereknek (legfőképpen a főszereplő, és a kitalált szereplőknek) a saját érzéseimet szövöm bele.
10. Reménykedem benne, hogy egyszer elérem a 10000 megtekintést. :)
11. Bízom benne, hogy sokáig tudom, majd folytatni az írás.
12. Sok bátorság kellett ahhoz, hogy kitegyem, és elindítsam. :)

Válaszaim a kérdésekre:
1. Mikor kezdted az első blogod, és mi volt az?
Tavaly indítottam el. Ugyan csak ficit írtam, viszont animés formában. Én úgy véltem a 10. résznél, hogy nem nagyon lesz sikere. Így kezdtem bele ebbe. Amit nem bántam meg. :)
2. Mi inspirált?
Legfőképpen az, hogy sok videót, és más blogokat olvastam. Így hát én is kedvet kaptam hozzá.
3. Fanfictiont vagy saját történetet írsz inkább? 
Attól függ. Most jelenleg ugye fanfictiont írok. Egyenlőre, még maradok ennél a formánál. Aztán később majd meglátom, hogy mi lesz. :) De röviden annyi, hogy inkább ficis párti vagyok. :D
4. Ha kaptál már negatív kritikát, hogy kezelted?
Egyenlőre még nem kaptam. Nem is tudom, hogyan kezelném, ha kapnék egyet. Lehet, hogy rosszul esne, és megpróbálnék javítani a hibáimon. 
5. Van törölt blogod?
Persze. Ez előtt ugye volt egy, mint említettem. A címe az volt, hogy Mitty Japánban. Evvel csak az volt a gond, hogy nem tudtam, azonosulni a karakteremmel. :/
6. Szoktál kommentelni mások blogjához?
Ami azt illeti, nem. Inkább csöndes olvasó vagyok. 
7. Olvasol más blogokat? 
Igen. Már amikor megjön a kedvem hozzá. 
8. Mit gondolsz a blogodról?
Azt, hogy sokat kell még fejlődnöm. Nagyjából meg vagyok elégedve vele, de még rengeteg hiányosságot érzek rajta. Ami számomra nem nagyon jó. :/
9. Van valami, amin változtatnál? Mire vagy büszke, és mire kevésbé?
Igazából a designt változtatnám. Hogy mire vagyok büszke? Arra, hogy sokan visszajeleznek, hogy tetszik nekik a ficim. Ilyenkor nagyon jól esik, hogy vannak, akik olvassák a blogomat, és nem hiába írom. :) Köszönöm azoknak, akik olvassák. :)
Kevésbé pedig, hogy az elején nagyon keveset írtam. Mostanra próbálom hosszabbakra írni a részeket. 
10. Mennyire állnak közel hozzád a karaktereid?
Én nagyon azonosulni tudok velük. A saját érzéseimet szoktam belerakni, így ha majd befejezem ezt a blogomat, nehezen fogok megválni tőlük. 
11. Hosszú távon mit tervezel a blogolással?
Egyenlőre még nem tudom. De, annyit tudok, hogy jó sokáig szeretném írni. Szeretem ezt csinálni. 
12. Mikor érezted úgy, hogy megérte blogolni?
Amikor megkaptam a visszajelzéseket, hogy "Húh, nagyon jó lett!! Várom a folytatást." Meg a hasonlók. Ilyenkor van az az érzésem, hogy tényleg meg érte elkezdeni. :)

Az én 12 kérdésem:
1. Mióta kezdtél bele a blogolásba?
2. Kaptál már kritikát? Ha igen, hogyan kezelted?
3. Melyik felé hajlasz inkább? Fanfiction vagy saját sztori?
4. Van befejezett blogod? 
5. Meddig tervezed folytatni a blogolást? 
6. Közel állnak hozzád a karaktereid?
7. Szoktál mások blogjához kommentelni, vagy csak csöndben olvasgatsz?
8. Van a mostani blogodon kívül más futó blogod is?
9. Mi az, ami miatt belekezdtél?
10. Telefonról vagy inkább gépről szeretsz írni?
11. Mikor érezted azt, hogy megérte blogolni?
12. MI a véleményed a saját blogodról?



Az én jelöltjeim:
Tuda Izabel-Reason to Breathe 
Hwan MeRi-A hívás
Alexandra Boros-The Twin
Hyuna Park-Crazy Life