18. rész

- Maga kicsoda? – kérdeztem értetlenül.

- Ne tegezz engem, Hee! 6 évvel vagyok idősebb nálad. Az még számomra nem olyan észveszejtően sok év. Szóval ne, magázz itt engem! – mosolygott.

- Akkor újra felteszem a kérdést. Te ki vagy?

- Tényleg nem ismersz meg? – hajolt közelebb.

- Tényleg nem.

- A saját bátyádat nem ismered meg? – lepődött meg.

 Hogy micsoda? Nekem van egy bátyám? De én miért nem tudtam róla? Anyáék sosem meséltek, hogy lenne egy testvérem. Mindig is azt gondoltam, hogy egyke vagyok. Vajon miért nem meséltek sosem róla? Talán, mert azt hitték felkeresem? Lehet… De most már mindegy is, hiszen szemtől-szemben állok vele.

- Anyáék meséltek rólad nagyon sokat, amikor kisebb voltál. Vártam már a pillanatot, mikor végre találkozhatunk. Kicsi lehettél, amikor utoljára láttalak. Azóta nem. Sajnáltam, mert meg akartalak az évek folyamán többször is látogatni, csak mindig közbe jött valami. Sosem volt időm, és egy idő után meg már úgy gondoltam, hogy felesleges.

- De miért? Miért gondoltad, hogy felesleges? – néztem rá értetlenül.

- Mert felnőttél, és neked is lettek dolgaid, mint ahogy nekem is. De most nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy látlak. Nagyon hiányoztál ám! Gyere, ide! – vont magához.

- Te is nekem… - érzékenyültem el, majd kibújtam karjai közül.

- És ki ez a srác? – nézett, a mellettem álló megszeppent Sehun-ra.

- Ő itt a barátom – fogtam meg újra szorosan Sehun kezét.

- Üdvözöllek! Vigyázz ám a hugicámra!

- Öm… persze, persze – hangja megremegett. – Hee! Szerintem most én inkább mennék. Hagylak magatokra a bátyáddal. Majd még később beszélünk. Szia, én kis Minnim! – puszilta meg arcomat.

- Neked is szia, Hunnie! – integettem neki az ajtóból, majd becsuktam magam mögött.

- Amúgy a nevemre még emlékszel valamennyire? – kérdezte testvérem.

- Hát… Nem nagyon… - szégyelltem el magam, hogy a saját bátyámnak a nevére nem emlékszem.

- DongHyun. De szólíts úgy, ahogyan szeretnél – mosolyodott el.

- Rendben. Akkor mit szólnál, ha Don-nak szólítanának?

- Nekem tökéletes – avval lehuppant a kanapéra, majd én is követtem.

~Mitty szemszöge~

 Ott hemperegtünk Kook-kal a kanapén, mint két kisgyerek. Kicsit megint annak éreztem magam, amit nem is bántam. Most úgy éreztem, hogy tényleg boldog vagyok az után a sok sírás után.
A fetrengésünk közepén hallottam, amint Mito beszél valakivel telefonon. Nem nagyon törődtem vele, mivel úgy gondoltam, hogy biztosan a kiadótól van megint valami, de amikor meghallottam, hogy szólított, rögtön kértem Kook-ot, hogy most egy picit fejezzük be a hempergést.

- Mitty gyere csak! – szól ki a konyhából.

- Máris megyek! Kook most egy picit engedj el. Oda kell mennem Mito-hoz. Lehet, hogy valami fontos. Miután visszajöttem folytatjuk, de most tényleg engedj el – mondom végig, miközben próbáltam kiszabadulni kezei közül.

- Rendben! De ezt el kell, hogy mondjam. Szeretlek, ugye tudod? – engedett el, majd miután felálltam küldött egy puszit.

- Persze, hogy tudom te butus! Én is téged nagyon! – hajoltam vissza hozzá, és megpusziltam az arcát.

- Mitty haladj már! Nem tarthatom egész végig a vonalat! – szól megint ki Kimito.

- Jól van, na! Megyek már!

 Sietve kapkodtam a lépteimet a konyha irányába. Majdnem felbuktam a szőnyegben, úgy siettem. Beérve a konyhába megláttam Mito-t, amint ül a bárpultnál, és a vezetékes telefonról beszél valakivel. Ideadta a kagylót, majd beleszóltam.

- Halló! – szólok bele félénken.

- Mitty te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang.

- Apa?

- Szia, kislányom! Mi újság veled? Hogy vagy? – hallottam hangján, ahogyan felvidámodik.

- Annyi minden történt velem mostanság. Jól köszönöm. És te? Veled van a barátnőd?

- Nem már nincs. Szakítottunk, és most egyedül vagyok egy ideje.

- Jaj, Apa! Úgy sajnálom. Találsz majd egy jobbat nála.

- De mindegy nem ez a lényeg! Viszont van egy bejelenteni valóm.

- És mi lenne az? – néztem rá bátyámra, aki csak kuncogott.

- Kimennék egy időre hozzátok. Mit szólsz hozzá?

- Úristen! Komoly? Juj, nagyon örülök. A te ötleted volt? És mikor jönnél?

- A bátyád ötlete volt, és körülbelül, olyan 2 nap múlva.

- Rendben. Majd amikor itt leszel, lesz mit mesélnem. De most megyek, ha nem haragszol meg. Szia, Apu! Majd találkozunk. Visszaadjam Mito-t?

- Nem kell. Vele már beszéltem. Szia, Bubuskám! – avval letettem a telefont.

 Megöleltem Mitot-t, és rohantam vissza Kookie-hoz. A nappaliba érve úgy határoztam, hogy egy picit meglepem az én kis Kook-om.

 Lábujjhegyen kezdtem el osonni felé, azt tervezve, hogy hírtelen vagy óvatosan tegyem a kezem a szeme elé. Arra jutottam, hogy óvatosan fogom, mert a régi sebek azért még látszanak egy kicsit.

 Mögé érve megálltam a kanapé hátánál, azon a részen ahol Jungkook ült, és nézte a tévét. Óvatosan szeméhez emeltem kezemet, de hirtelen megfogta. Nagyon meglepődtem, hiszen honnan tudja, hogy ezt akartam neki csinálni?
Megfogta a két kezemet előre húzta, és a nyakába helyezte. Rádőlve a fejére nem bírtam megmozdulni.

- Honnan tudtad, hogy meg akarlak lepni? – kérdeztem, miközben egy puszit nyomtam a feje tetejére.

- Mivel ismerlek, és hallottam, ahogyan rohansz visszafele.

- Ja értem…

- De ne szomorkodj, máskor biztosan meg tudsz majd lepni.

- Ezt most úgy mondtad, mintha bénán csinálnám.

- Nem akartalak megbántani. Naaaaa… Ne légy szomorú, mert akkor én is az leszek – húzta szomorúra száját, majd kiskutyus szemekkel kezdett el nézni.

- Nem bántottál meg nyugi. Minden rendben van – mosolyodtam el.

- Akkor megnyugodtam. Nem szeretem, ha szomorú vagy. Olyan rossz úgy látni. Olyankor én is az vagyok. Nem akarom, hogy szomorú légy. Én a vidám Mitty-t szeretem. Aki mindig mosolyog és boldog. Sosem akarlak elveszteni. Szeretlek – engedett el. 

Megkerülve a kanapét, én is leültem mellé. Közelebb húzott magához és megcsókolt. Viszketni kezdett az orrom, így el kellett váljanak ajkaink.  Elhelyezkedtünk egy kényelemes helyzetbe, úgy néztük tovább a tévét. Valamilyen valóság show ment benne, ami engem nem nagyon kötött le, de amint láttam Kook-ot nagyon is lefoglalta. Elég viccesnek tartottam, hogy majd kiugrottak a szemei a helyéről, úgy nézte. Visszahúztam egészen a támláig, hiszen már majdnem leesett a helyéről, és lefejelte az asztalt, úgy belemerült.

Felálltam, éppen indulni készültem, amikor meghallottam, hogy felpattan és elkezd a tévének beszélni.

- Chin, haladj már! Ne avval a csajjal foglalkozz, mert így veszteni fogtok!

 Elnevettem magam, majd felmentem az emeletre. Úgy gondoltam, mivel régen beszéltem már Jimin-nel, így társalgok vele egy kicsit.

 Bekopogtam, ahogyan szoktam, és benyitottam. Megláttam egy szürke, sapkás, szemüvegben lévő Jimin-t, aki éppen selfieket csinált. Elég vicces arcokat vágott. Nem bírtam visszatartani a kuncogást, de gyorsan számra kaptam nehogy meghallja. Éreztem, hogy már teljesen vörös vagyok. Hirtelen egy hangocska csúszott ki a számon egy aprócska résen, és a széken ülő rám pillantott.

 Szemei kétszeresére nyíltak, mint amilyenek szoktak lenni, és lassan visszapillantott telefonja kijelzőjére. Kapkodva próbálta eldugni párnája alá, azután vigyorogva könyökölt rá combjára.

- Mióta állsz itt? – kérdezte, miközben próbálta még jobban telefonját a párna alá tuszkolni.

- Egy jó ideje. Hiába rejtegeted mindent láttam – mosolyogtam rá elégedetten.

- Ezért még kapsz! – emelte fel kicsit hangját, majd közeledni kezdett felém.

- Ömm… Oppa! Mit csinálsz? ! Ne gyere ilyen közel! – meglepődve pislogtam egy párat.

- Nem csinálok veled semmi olyat! Tudom, hogy van barátod, csak egy kicsit megleckéztetlek, hogy nem szabad mások után leskelődni – vigyorodott el, és elkezdett csikizni.

- Ne! Ez így nem fair! – próbáltam elmondani, de nem nagyon sikerült, mert összecsuklottam ott, ahol voltam.

Már fájt a hasam a sok nevetéstől. Jimin bő öt percig csiklandozott addig, amíg ő is belefáradt. Felállt, és felhúzott engem is. Leporoltam ruhámat, éppen indultam volna kifele, amikor megszólalt.

- Most már tudod, hogy mi lesz a vége, ha leskelődsz

- Nem is tervezek leskelődni. Most sem annak szántam, csak éppen akkor selfieztél. De szerettem volna valamit. Mit szólnál egy Jimin Mitty naphoz?

- Nincsen ellenemre. Benne vagyok – ment vissza a székre.

- A holnap jó?

- Oké. Mehetünk. Majd megbeszéljük, hogy hova megyünk.

- Igen, de most megyek. Csak ezt szerettem volna. Majd beszélünk.

- Rendben. Engem megtalálsz – kacsint rám.

 Éppen léptem volna ki az ajtón, amikor hirtelen szomorúság töltött el. Annyira furcsa volt, hogy szomorú vagyok, hiszen már mióta nem volt ilyen hangulatom. Nem értettem miért öntött el belülről a keserű bánkódás.

- Mi a baj, Mitty? – kérdezte a széken ülő, és odasietett hozzám.

- Nem tudom… - próbáltam elmondani, miközben a sírás kerülgetett.

Megint megtörtem, amit nem akartam. Mi történik velem? Éreztem, hogy valami hiányzik, vagy inkább valaki.
 Lekucorodtam az ajtóba sírtam tovább, fejemet térdemre támasztva. Miért vált ki belőlem ilyen érzelmeket Tae? Kook-nál ilyet sosem éreztem. Mégis mi okozhatja ezt? Tetszene nekem legbelül valahol, csak nem merem bevallani magamnak? Nem az lehetetlen! Nem akarok többet barátságnál, hiszen ott van nekem Kook, akit imádok és szeretek, de valahol Tae is fontos. Ő csak egy barát számomra. Vagy mégsem? Nem tudom… Talán egy kicsivel többet érzek iránta. De miért nem merem bevallani magamnak? Ezt se tudom. Elbizonytalanodtam…
Fontos számomra, de csak egy barát marad. Valami viszont azt sugallja, hogy meg kell találnom.

- Mitty, ne hozd rám a frászt! Mi a baj? Hahó! Hallasz? – rázogat meg Jimin.

- Hallom, amit mondasz… - mondom alig hallható hangnemben, majd elfordítottam a másik irányba fejem.

- Akkor mond el mi a baj.

- Hosszú… és bonyolult. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen az érzéseimről. Az egy dolog, hogy egy nagyon érzelgős teremtés vagyok, de nem szeretek nyitott könyv lenni mindenkinek. Emiatt, mikor kisebb voltam, ki is használtak sokszor.

- Ezek szerint nem bízol meg bennem? – hallottam hangján, hogy elszomorodik.

- Én nem ezt mondtam. Épp ez az, hogy bennetek, a tesómban, az édesapámban, Hee-ben és Sehun-ban bízok. Senki másban. Meg ott van még Yaru. Őt már kicsi korom óta ismerem. Mindig is az egyik legjobb barátom volt.

- Jó, én értettem félre. Elnézést. De figyelj ide! – fogta meg fejemet két kezében, és maga felé fordította. – Akár bízol bennem, akár nem, én mindig melletted leszek. És nem csak én, hanem mindenki a csapatból. Ne szomorkodj! Légy vidám, mint eddig is voltál, és ne szomorkodj.

Muszáj elmondanom neki. Beszélnem kell valakivel, aki meghallgat. Vettem egy nagy levegőt, és kiböktem.

- Hiányzik Tae… - amint ezt kimondtam, érzetem, hogy megint könnybe lábadnak szemeim. – El akartam menni, megkeresni, de semmi ötletem sincs, hogy hova mehetett. Megkérem Kook-ot, hogy jöjjön velem. Együtt könnyebb lenne.

- Rendben, akkor menj. Ha kell, még valami segítség tudod, hol találsz. Előtte viszont mosd meg az arcod. Ne lássa, hogy sírtál – vígasztalt meg.

- Szia, oppa! Majd még beszélünk akkor – tápászkodtam fel újra, és kimentem az ajtón.

 A folyosón, az ajtó előtt sóhajtottam egyet, és úgy tettem, ahogyan Jimin mondta. Gyorsan leöblítettem az arcom, majd keresni kezdtem Kook-ot. Elhaladtam Tae szobája mellett, és egy szomorú pillantást vetettem a csukott ajtóra. Szerettem volna mihamarabb újra látni.

 Lenéztem a nappaliba, hátha ott van még Kookie. Gondolhattam volna, hogy nincs, hiszen biztosan vége annak a baromságnak. Hosszas keresés után végre megtaláltam a szobájában ülve.

- Szia, kicsim! Szeretnék kérdezni valamit – csuktam be magam után az ajtót.

- Persze, mond nyugodtan – intett a kezével, hogy üljek le mellé. Odamentem hozzá, és leültem, ahogyan kérte.

- Meg akarom keresni Taehyung-ot. Nem jönnél el velem? Nem szeretnék egyedül.

 A mosolygós, vidám arcáról eltűnt a mosoly, ezt pedig bűnbánó arc váltotta fel.

- Mi a baj? – simítottam végig arcát.

- Semmi… - tolta el kezeimet, amin eléggé meglepődtem.

- Nekem nem tudsz hazudni. Látom rajtad, hogy nincs rendben valami.

- Tényleg semmi bajom, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész. Ne aggódj – próbált erőltetni magára egy mosolyt, de tudtam, hogy ez nem az igazi mosolya.

- Ha nem akarod elmondani, nem erőltetem. Csak annyira válaszolj, hogy akkor segítesz megkeresni Tae-t?

- Fáradt vagyok most…

- Rendben, akkor már nem is zavarlak. Majd beszélünk – mentem ki az ajtón. Egy utolsót hátra néztem, de csak bámult ki a fejéből.

 Eléggé elszomorodtam, hogy most ilyen volt velem, pedig úgy vélem semmi rosszat nem kérdeztem. Nem értem mi lehet az oka. Hiányzik az a Jungkook, aki mosolygott egész nap, és szerette, ha vele vagyok. Beszélnem kell vele, majd miután épségben tudom Tae-t. Most már feltétlen meg kell keresnem.

 Közben besötétedett, és a házat csendesség lepte el. A nappaliban lekapcsolódtak a lámpák, csak a tévé fénye világította be az óriási helységet. Elgondolkodtam azon, hogy úgy néz ki eddig, hogy egyedül indulok Tae keresésére. Nem! Még egy reményem van. Rap Mon. Ő biztosan eljön velem. A bátyám biztosan elfoglalt, szóval őt most kilőttem. A többieket nem akarom evvel zaklatni. Igen, Rap Mon biztosan segít. Megyek, és kérek is segítséget.

 Bekopogtam hozzá is, ahogyan szoktam. Hallottam, ahogyan bentről egy hang szól, hogy bemehetek. Nem tétováztam sokat, már nyitottam is a szobaajtót. Bent kellemes melegség fogadott, és egy fiú, aki a paplanba volt bugyolálva. Felült, és álmos arccal tekintett rám. Egy percnyi komoly csönd után hátravetette magát, úgy kezdett el beszélni hozzám.

- Mit szeretnél? – kérdezte álmosan, mégis kedvesen.

- Egy fontos kéréssel fordulok hozzád – ültem le az ágy szélére.

- Mond nyugodtan – ült fel.

- Holnap eljönnél velem megkeresni Tae-t? Ha nem lenne nagy gond.

- Szívesen elmegyek. Úgysem voltam még veled sehol – mondta egy ásítás özben.

- Úgy örülök. Köszönöm Mon – másztam fel hozzá, hogy meg tudjam ölelni. --Na, de most én is megyek aludni. Hosszú volt ez a nap. Jó éjt!

- Neked is jó éjt, Mitty! – mondta el, mielőtt el nem aludt.

 Kifele menet hallottam, ahogyan hangosan szuszogva veszi a levegőt. Hátra néztem, és láttam, hogy hason feküdve, a takarót átölelve alszik. Nagyon aranyos volt.

 Mikor kimentem a folyosóra, már sötétebb volt, mint akkor, amikor bementem Mon-hoz. A folyosót éppen csak a kintről beszűrődő lámpa halvány fehér színe világította meg. Lassan, komótosan a szobámhoz sietem, hogy még mielőtt lefekszem, le tudjak tusolni. 

 Szobámhoz érve halkan kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam a szükséges cuccokért. Felkaptam a kezembe egy fekete cicanadrágot és egy bő pólót.

 Elsiettem a fürdőbe. Bent letettem a pultra a cuccaimat és neki álltam a tisztálkodásnak. Nem akartam sokat időzni vele, mivel én is fáradt voltam. Körülbelül öt perc alatt készen is voltam, és már siettem a jó puha ágyban. Ledobva a cuccaim, avval a lendülettel huppantam be az ágyba. Megnéztem még, hogy kaptam-e üzenetet valakitől, de semmi nyomát sem láttam ennek. Nem is nagyon érdekelt, mivel most volt az a pillanat, amikor nem akartam senkivel sem beszélni, csak aludni. Ahogy végiggondoltam ezt az egészet, nem sokkal rá már az álmok világában voltam.

 Másnap reggel kipihenve keltem fel, és egy nagyot nyújtóztam. Rég volt már, hogy ilyen jót nyújtóztam, így most jól esett. Kipattantam az ágyból, és a ruhásszekrényhez siettem. Nem sokat válogattam, hanem csak bepillantottam, és kivettem a nekem legszimpatikusabb ruhadarabokat. Sikeresen kivettem egy fehér, kötött pulóvert, alá egy fehér inggel. Nadrágnak egy világoskék színű, farmert választottam. Táskáim közül egy kicsi oldaltáskát választottam. Pizsamámat elhelyeztem a szokásos helyén, az ágyon, és indultam, hogy felkeltsem Rap Mon-t.

Berontottam hozzá, mint egy kisgyerek, aki reggel kelti fel a szüleit. Izgatottan huppantam rá az ágyra.

- Jó reggelt! Kelj fel! Reggel van! – ráztam meg a lábánál fogva.

- Csak még egy picit… - dünnyögött.

- Naaa. Gyere, már!

- Jól van felkeltem – tápászkodott fel. – De akkor menj ki, és lent a nappaliban várj meg. Hamarosan megyek.

-Oké akkor lent leszek.

 Lerohantam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem volt most jelenleg jobb dolgom, így hát elkezdtem beszélni Hee-vel. Tíz percet se beszéltünk, de már jött is Mon, hogy indulhatunk. Egy kék, feliratos pulcsi volt rajta, alatta pedig egy fehér póló. Haja be volt természetesen állítva, mint mindig.

- Indulhatunk? –kérdezte, miközben jött le a lépcsőn.

- Persze – válaszoltam egyből, és felpattantam a helyemről. –Nem kéne szólni a többieknek, hogy elmentünk?

- Várj akkor írok gyorsan egy levelet, hogy elmentünk. Hol van egy lap és egy toll? – kezdte keresni szemével a lapot és a tollat.

- A konyhában biztos van. Ott nézd meg – utasítottam.

Elindult a konyha felé onnan pedig, visszatért egy jegyzetfüzettel és egy tollal a kezében. Elhelyezte a kisasztalon, majd írni kezdett. Amíg írt, elmentem felhúzni a cipőmet. Egy fehér magas szárú Converse cipőt vettem magamra. Lehajoltam, hogy kössem meg a cipőfűt, láttam, ahogyan Mon már siet is felém.

- Hol szeretnéd először keresni? – kérdezte, majd beletúrt hajába.

- Nem is tudom. Nagy a város. Akárhol lehet. De talán a szállodákban megnézhetnénk. Hátha megszállt valahol. Utána pedig az éttermekben kérdezgessünk körbe, majd végül a kisebb büfékben, a belvárosban. És legvégül a tengerparton.

- Oké. Akkor siessünk, nehogy ránk sötétedjen. Mennyi az idő?

- Nyolc lesz 10 perc múlva – néztem rá telefonomon lévő időre.

- Rendben akkor induljunk. Fogjunk egy taxit és menjünk a város egyik leghíresebb hotelébe.

- Várj akkor hívok egy taxit.

 Beütöttem a taxiállomás számát, és vártam, amíg bele nem szólt valaki. Egy női hang szólalt meg a vonal túlsó oldalán. Kérte, hogy mondjam el az utcát és a házszámot, hogy hova kell küldenie. Addig is mi kimentünk a ház elé. Nem kellet sokat várni, máris megláttuk a narancssárga színű autót, tetején egy sárga táblácskával, amin TAXI felirat állt.
Beültünk hátulra, és illedelmesen köszöntünk a sofőrnek, majd megadtuk a pontos címet.

 A Nap, fényesen ragyogott az égen. Sugarai melegséget árasztottak a városra. Parkok mellett haladtunk el, ahol családok és szerelmes párok kapcsolódtak ki. Néhány családhoz még kutya is tartozott. Jó érzéssel töltött el, hogy vannak emberek, akik boldogságban élnek, de valahol mégis éreztem, hogy nem vagyok jól. Mostanra pontosan tudtam, hogy mi miatt van ez az egész. Nem értettem, mégis miért kötődöm Taehyun-hoz, amikor csak egy barát számomra. Legbelül tudtam, hogy nem így van. Többet érzek iránta, mint egy sima barátság. Meg kell találnom!

- Megjöttünk! – nyitja ki az ajtót a mellettem ülő, majd engem is utasít, hogy szálljak ki. – Parancsoljon, uram! Itt az útiköltség.

 Kiszálltam én is az autóból, és felnéztem a hatalmas épületre. Ilyet Magyarországon sehol sem láttam.  Sokkal kisebbek a szállodák otthon, mint itt. Csodálkozva néztem körbe, a még ismeretlen városrészen. Mindenhonnan körülvettek a kisebb-nagyobb felhőkarcolók.

Nem sok időm maradt a bámészkodásra, mert Mon már húzott is be a hotel belsejébe. Csetlettem- botlottam, mire végre meg tudtam állni a saját lábamon, és nem Rap Mon húzott maga után. Elsétáltunk a recepcióhoz, megkérdezni, nem-e járt itt Tae. A recepciós kishölgy keresni kezdte a megadott nevet, de semmit sem adott ki.

- Kérem nézze meg újra! – támaszkodtam rá a pultra.

- Sajnálom, kisasszony, de ilyen személy nem jelentkezett be nálunk – közli a recepciós nő közömbösen.

- Most akkor mit csináljunk, oppa? – temettem arcomat kezeimbe.

- Nézzük meg az éttermeket. Hátha megéhezett, és bement valahova kajálni. Evvel együtt a közeli büféket is meg tudjuk nézni – vígasztalt meg.

- Oké…

 Kimentünk az épületből, és egy környező étterembe mentünk. Bent odamentünk a pulthoz, és vártunk, amíg egy felszolgáló meg nem érkezik. Bő tíz percet ácsorogtunk ott, mire végre elért hozzánk egy pincér.

- Jó napot! Mit adhatok? – tudakolta, és már vette elő a jegyzettömböt.

- Nem kérünk semmit köszönjük, viszont tetszettek látni itt egy barnás hajú, huszonegy év körüli srácot, pulcsiban? – kérdezte meg helyettem Mon.

- Nem. Sajnos nem járt itt az illető, akit keresnek. Nézzenek körbe a büfékben. Ott hátha látták.

- Köszönjük a segítséget - vezetett a kijárati ajtó fele oppa.

- Mi lesz, ha nem találjuk meg? – kérdeztem csüggedten.

- Ezt sajnos nem tudom… - hallottam hangján a bánatot.

 Elmentünk egy másik étkezdébe, ott is csak ugyan azt mondták el, mint az előzőben. Nem jutottunk sokra. Kifele menet az étkezdéből, megpillantottam egy büfés kocsit, és letámadtam az eladót a kérdésemmel. Egy öreg, szemüveges bácsi volt a pult túloldalán. Teljes erőmből neki rohantam a pultnak úgy, hogy az majdnem ráborult az eladóra. Eltávolodva egy kicsit a bódétól, rögtön a lényegre törtem.

- Nem tetszett látni egy barnás hajú, huszonegy év körüli, nálam egy 20-22 centivel magasabb srácot? – egyenesedtem ki.

- Sajnálom kisasszony, de nem láttam.

- Pulóver is volt rajta. Egy szürkés színű. Kérem, segítsen… - könyörögtem, és közben Rap Mon is mellém érkezett.

- Talán valami rémlik, hogy járt itt egy srác.

- És tudja, hogy melyik irányba ment? – reménykedtem.

- A part felé igyekezett éppen.

- Nagyon szépen köszönjük. Örök hálánk – hadartam végig, majd előre rohantam, nyomomban Mon-nal.

 Egészen a partig futottunk. Megtorpanva kémleltem körül, hátha meglátom a keresett személyt. Kapkodva néztem körül az egész parton. Hiába kiáltottam nevét, semmi választ nem kaptam. Az örültség határán álltam már, mert hiába volt, azaz érzésem, hogy itt találjuk majd, féltem attól, hogy mégsem.
 Visszafutottam Mon-hoz, és a mellkasának támasztottam fejemet. Megint sírtam. Éreztem, ahogyan minden könnycsepp égető fájdalommal esik le a földre. A reménytelenség egyre jobban terjengett bennem, a szomorúsággal keveredve. Sötétség öntött el belülről. A kínzó tudat, hogy lehet, tényleg nem találom meg.
Ekkor hirtelen meghallottam egy hangot a móló széléről. Odanéztem, de nem láttam senkit, csak egy vasrudas emelvényt, ami az égbe emelkedett. Újra meghallottam a hangot, de ekkor már tudtam, hogy van a tetején valaki.

 Felnéztem, és megláttam a keresett személyt. Hirtelen elengedtem Rap Mon pulóverét, ami eddigre teljesen vizes volt. Vágyakozva néztem Taehyung-ot, várva, hogy mikor jön le.

-Tae! Gyere le onnan! – kiáltottam felé, de csak süket fülekre talált.

-Hallod, hyung! Gyere már le onnét! – kiáltott Rap Mon is, de mind hiába volt ez is.

 Egy szempillantás alatt feszültség töltötte el mind kettőnket. Megfeszült minden izmom, és földbegyökerezett a lábam. Indulni akartam volna, de nem bírtam.

 Szemem kétszeresére nyílt, lélegzetem pedig szinte elállt. Ott maradtam mozdulatlanul, és a magaslatra tapadtak szemeim. Minden erő elszállt a lábaimból, és a földre rogytam. Szemembe ismét könnyek gyűltek. Próbáltam felállni, de nem tudtam. Belül teljesen elöntött a szomorúság. Minden életerőm elszáll belőlem, és a földre zuhantam. Ekkor jöttem rá, hogy mit is érzek Tae iránt.