17. rész

 Lassan, könnyes szemekkel hajoltam le hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. Féltem a tudattól, hogy azt a személyt pillantom meg, akit kerestem. Kapucni volt rajta, így arcát nem láttam. Nem akartam levenni róla a pulóvert, mert kitudja, mit takar. Lehet, hogy tele van sebekkel. Meredten nézett előre, mintha gondolkodna valamin. 5 perc elteltével, még mindig ugyan abban a helyzetben voltunk, mind a ketten.

-Tae? Te vagy az? – kérdeztem meg végül, félénken.

Választ nem kaptam. Tovább térdelve, egy kis idő után, megint megkérdeztem.

- Tae? ! Te vagy az? ! – emeltem fel, egy kicsit hangomat.

- Segíts… – kérlelte suttogva.

Hangja teljesen más volt, mint Taehyung-nak. Mély és rekedtes. Hasonlított a testvéreméhez, de valamivel mégis vékonyabbnak hallatszott.

- Segíts… - kérte, de már éreztem hangján, hogy könyörög.
Nem bírtam tovább. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet az, ha nem Taehyung.

 Kapucniját lehúztam fejéről, és kikerekedett szemekkel néztem az illetőt. Egy velem egykorú srác, lehetett, talán kicsivel idősebb. Arca fal fehér és sebek voltak rajta. Haja kócosan, ruhája pedig, tiszta szutyok volt.

- Mi történt veled?  – kérdeztem, miközben hangom megcsuklott.

 Újabb csönd lepte el a parányi utcát. Nem bírtam nézni, ahogyan szenved, így hát segítségért folyamodtam. Felhívtam Mito-t, hogy hol van.

- Szia, Prücsök! Hol vagy?  – kérdezte, miközben hallottam, ahogyan eszik valamit.

- Itt vagyok egy velem egy idős, talán kicsivel, idősebb sráccal… – mondatom félbeszakadt, mert nme hagyta, hogy befejezzem.

- HOGY KIVEL VAGY? !  – emelte fel hangját, és nyelt egy nagyot.

- Megengeded, hogy befejezzem?  – mondtam, kicsit idegesen.

- Igen – újra normális lett hangja.

- Na, szóval. Itt vagyok, egy szűk utcában, egy sráccal, akinek sérülései vannak. Elég komolynak tűnnek. A lábát is elég furcsán tartja. Tudnál sietni?  – kérleltem.

- Oké megyek, de melyik utca pontosan?

- Az épülettől nem messze, van egy szűk kis utca. Azt hiszem, balról van.

- Rendben, már megyek is! – avval letette.

 Ránéztem a fiúra, aki mostanra, már fejét a falnak támasztotta, és néha-néha szisszent egyet. Odamentem hozzá, hogy segítsek neki felállni. Elmentem a bal oldalára, hogy onnan támasszam meg. Amint, már majdnem lábra állt, egy nagyot, kiáltott a fájdalomtól. Visszaengedtem, eredeti helyzetébe, úgy vártuk bátyámat, hogy megérkezzen. Hamarosan meg is pillantottam felénk rohanni. Odaérve hozzánk, rögtön a fiú jobb oldalára sietett, engem pedig a baloldalra utasított.

- Három! Kettő! Egy! Emeld! – nyögte el, amint felemeltük.

Lassan elvánszorogtunk az autóig, ahol befektettük a hátsó ülésre.

- Hol van itt kórház? – hadartam el, miközben Mito-t figyeltem, hogy mit csinál.

- Ha jól tudom, akkor nem messze innen, de nem vagyok biztos benne – mondja, a kocsi begyújtása közben.

 A kocsiban az út csöndesen telt, csak a rádió halk hangja hallatszott. Az ablakon kibambulva, gondolkodtam Tae-n. Miért ment el? Talán, azért, mert nem kedvelt? Meg kell találnom mihamarabb. Hamarosan kezdenek lehűlni az éjszakák, azt meg nem szeretném, hogy olyan hidegekben kint császkáljon az utcán, fagyoskodva.

-Megérkeztünk!  - szakítja félbe ábrándozásomat, Mito.

Kiszállt a kocsiból, és hátra sietett, kiemelni a fiút. Óvatosan karolta át tarkójánál, hogy segítsen neki a támaszkodásban. Lassan bicegtek végig a kórház kapujáig, nehogy történjen még valami baleset. Próbáltam a másik oldalról támogatni, de Mito rögtön rám szólt, hogy hagyjam, majd ő is bírja, nem kell neki segítség. 

 Kicsit rosszul esett, hogy így rám rivallt, de már megszoktam tőle. Most, hogy ugye menedzser lett, így sokkal stresszesebb minden neki. Erőltetni meg nem akartam a dolgot, mert akkor én leszek a hibás, hogy mit képzelek magamról, hogy nem fogadok szót. Szóval jobb is, ha hagyom.

Előre siettem szólni a portásnak, hogy sürgős esetről van szó. Nem vártam sokat, mire a többiek is megjöttek mellém, és az orvos is sietett, amilyen gyorsan csak tudott. Meghozta a tolókocsit, majd a srácot beleültették. Végigtolták a hosszú folyosón addig, amíg el nem tűnt a szemünk elöl.
Két hozzánk legközelebbi székre ültünk le, ott vártuk meg. A folyosón orvosok rohangáltak össze-vissza. Elég furcsa érzés kerekedett fel rajtam, a sok fehér láttán.

- Nem vagy éhes? – kérdezte meg, Mito miközben a telefonját nyomkodta.

- Egy picit.

- Akkor várj meg itt! Mindjárt jövök! Szerzek neked kaját – mondta, avval felállt a székről, és a kijárat felé ment.

Ott ücsörögtem tovább egyedül, és vártam, hogy siessen már vissza. Egy orvos jött oda hozzám.

- Kisasszony maga kit vár? – kérdezte a doktor nő.

- A bátyámat – felelem kicsit félve. – Meg behoztunk egy körülbelül velem egykorú fiút most nem régen. Eltört azt hiszem a lába. Nem tetszik tudni, hogy mikor engedik haza?

- Sajnálom, de ezt egyelőre még nem tudom. Majd a zárójelentés után megtudhatják. Maguk a családtagjai? Mert, ha nem akkor nem adhatjuk oda Önöknek a zárót.

- Nem mi nem tartozunk a családi körébe. És köszönöm a segítséget – állok fel, és hajolok meg.

- Én örülök, hogy segíthettem – hajol meg ő is, majd tovább sietett.

Csörögni kezdett a telefonom. Ijedtemben, majd’ elejtettem. 

 Rápillantottam kijelzőjére. Amint megláttam, hogy ki hív rögtön mosolyra húztam számat.

- Halló? Szia, Mittykém. Hol vagy? Kezdesz hiányozni – mondta aranyos hangnemben.

- Jaj, de cuki vagy Kookie! Te is nekem! Amúgy, itt vagyok a kórházban.

- MI? ! Engem, miért nem értesítettél, hogy bajod lett? – emelte fel hangját a telefonba.

- Én épségben vagyok, te kis butus. Egy srácot hoztunk be, mert súlyos sérülései voltak.

- Értem. Ennek örülök, hogy nem esett semmi bajod, de most mennem kell. Szia, kicsim majd beszélünk, ha hazaértetek – avval letette.

Miután eltettem a telefont a zsebembe, bátyám is beesett az ajtón, kajával a kezében. 

 Belenyomta a kezembe, és ezt követően leült mellém. Nem sokkal később kinyílt a szárnyas ajtó, és az ismerős személy lépett ki rajta, egy orvossal.
Gyorsan felpattantunk a helyünkről, és segítségére siettünk. Testvérem megint nem hagyta, hogy segítsek.

- De, Mito! Miért nem hagyod, hogy segítsek? – értetlenkedtem.

- Mert a végén még neked is bajod esik. Én meg azt nem akarom.

- Gonosz vagy… - pukkadtam be, és kezeimet magam előtt összefontam.

- Nekem ne pukkadj be! Tudod jól, hogy nem szeretem, ha ilyen vagy. Nyugodj le, majd máskor segítesz – ültette le közben a srácot a folyosón lévő egyik székre.

 Leültem a srác bal oldaláról, bátyám pedig a másikról.

- Na, hogy vagy? Miket mondtak? – veregette hátba.

- Igazából, úgy különösebben semmit. Csak azt, hogy legközelebb ügyeljek magamra. Meg kérdezték, hogy hol és hogyan szereztem a sérüléseket. Én pedig elmondtam – válaszolta, miközben a mankóit helyezte az ölébe.

- Értem. örülök, hogy jól vagy, most viszont mennünk kell. Jobbulást! Apropó! Még egy dolog. A szüleid hol vannak, hogy át tudják majd venni a zárót? – kérdezte Mito.

- Nem élnek már… - szomorodik el, és láttam, hogy egy könnycsepp is lehullik az arcáról. – De a nagyszüleimmel élek, már 10 éve. Sőt lehet, hogy több.

- Szerintem hívd fel őket, hogy ne aggódjanak – mosolyogtam rá.

- Köszönöm! Így lesz! És azt is köszönöm, hogy megmentettetek – integet felénk, miközben szól a nővér, hogy mennie kell.
Hamarosan el is tűnt a folyosó végén lévő, szürkésfehér, kétszárnyas ajtó túl oldalán.

 Elindultunk a hosszú, fényes folyosón. Ablakok öveztek körbe minket, amik egyenletes sorrendben követték egymást. Egy elágazáshoz értünk, ahol jobbról a lépcső, a felsőbb emeletre vezetett. Balról, pedig a folyosó folytatása húzódott. Előttünk egy hatalmas ajtó magasodott, aminek nagy része üvegből készült. Erre különböző papírok voltak felragasztva. Nem nagyon törődtem az egésszel, mivel engem nem nagyon érintett az, hogy kiket ír azon a listán. 

 Kimito az ellenkező irányba akart indulni, de mielőtt tett volna egy pár lépést megfogtam a karját, és a kijárat felé kezdtem el húzni.

- Gyere, már! – mondtam, miután rántottam rajta egy nagyot.

- Hé! Egy kicsit óvatosabban, azért! – förmedt rám, és kirántotta karját kezem közül.

 Kiléptünk az épület ajtaján, majd a kocsihoz igyekeztünk. Beültem az anyós ülésre Mito mellé, aki hamar beindította a kocsit, és már mehettünk is.

- Prücsök! – szólít meg.

- Igen? – fordulok felé.

- Lenne egy elég személyes kérdésem.

- Mond nyugodtan.

- Ti együtt vagytok Kookkal? – tört a lényegre.

- Ömm… Honnan jött ez a kérdésed? – lepődtem meg.

- Mivel rengeteget látlak vele. Ebből erre következtetek.

- Nagyon megharagudnál, ha azt mondanám, hogy igen?

- Nem. Igazából azt csinálsz, amit szeretnél. Nem avatkozom bele. Jó, talán egy picit azért igen. Azért dolgokba nekem is vannak beleszólásaim, de ebbe nincsen. Szóval sokáig – mosolyodott el.

 Válasza nagyon meglepett. Azt hittem mérges lesz, és kapok egy rend, szidást. Erre meg, ez? Na, ez tényleg meglepett.

Közben haza érkeztünk. Kipattantam a kocsiból, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Amint beléptem a házba megpillantottam, hogy megy a Tv. A tévével szemben a kanapén, pedig valaki videó játékozott. Az ajtó csukódására leállította egy kis ideig, majd hátrafordult.

-Csak, hogy hazaértetek!

-Te is hiányoztál! – indulok meg felé.

Leültem mellé, és szorosan magamhoz öleltem.
Elkezdte csapkodni a karomat.

- Hé! Ez fáj! –szólok erélyesen.

- Ez van, ha Kookkal birkózol! Kellett neked kekeckedni

- Ezt, úgysem úszod meg – fogtam meg fejénél fogva, és magamhoz szorítottam.

Szemét becsukta, és hagyta, hadd nyerjek.

- Nyertem! – kiáltom el magam.

- Csak hagytalak győzni – vigyorodik el.

- Gondoltam…

- Amúgy tesód hol van?

- Még kint. Nem tudom, mit csinálhat. KIMITO, GYERE MÁR BE! – ordítom ki.

- MAJD MEGYEK – hallom hangját.

~Hee szemszöge~

 Mivel nem volt itthon senki, ezért úgy döntöttem felhívom Sehunt, hátha akar találkozni. Megkerestem a névjegyzékbe, és már tárcsázta is. Alig sípolt párat, már meg is hallottam hangját.

- Halló! Szia, Hunnie! Van kedved találkozni? – tértem rögtön a tárgyra.

- Persze! Amúgy is, egyedül vagyok itthon, mert anyáék elvitték Chint barátnőjéhez, így egyedül maradtam. Ha van kedved, csak akkor megyek érted. különben nem eröltetem.

- Persze, hogy van. Kb mikorra érsz ide?

- Olyan 10-20 perc.

- Rendben, addigra készen leszek. Addig is, szia!

- Szia! Akkor hamarosan ott vagyok – avval letette.

Kutakodni kezdtem a szekrénybe. Mindent ruhám a földön landolt, úgy dobáltam őket hátra. Az egész padló tele volt ruhákkal, mire sikerült a megfelelő felsőt kiválasztanom.
Egy szürkés színű, bolyhos pólót kaptam ki, egy fekete cica nadrággal. Na, és most hogyan tovább? Ránéztem az órára, ami 14:10-et mutatott. Mikor is beszéltem én Hunnieval? Azt hiszem 10 perccel ezelőtt, ha jól számolom.
Fejemhez kaptam, hogy-hogy lehetek ilyen hülye, hogy ennyit szenvedtem egy öltözékkel. Elkezdtem ütögetni a homlokomat, amikor csöngetést hallottam. Szemem kétszeresére kerekedett, és lefagytam.

Ekkor jött a probléma. Mit vegyek fel?

- Te jó ég! Te jó ég! Te jó ég! – sipítoztam. – Most nem jöhet fel! Így nem láthatja a szobámat! Gyorsan rendet kell tennem!
Újra csengettek, de ez most kicsivel hosszabb volt, mint az előző.
- AZONNAL MEGYEK! – ordítottam le teljes torokból.

Cuccaimat összegömbölyítve, gyömöszölte be a szekrénybe. Rácsukva minden ruhámra az ajtót, indultam le a vendéghez. Hajamat megigazgattam, és ruhámon is egy picit végig poroltam. 

 Lementem az ajtóhoz, ahol már Sehun várt.

- Mi történt veled? – kérdezte, majd belépett a házba

- Semmi, csak volt egy kis elintézni valóm. Nem úgy volt, hogy hozzátok megyünk?

- De igen, csak bejöttem, hogy ne ott az ajtóban beszélgessünk. Amúgy, indulhatunk?

- Persze. Most már készen vagyok – feleltem, miközben a cipőmet húztam. Egy fekete magas sarkút húztam magamra, de még így is kisebb voltam egy picivel Sehunnál.

 Kézen fogva gyalogoltunk el egészen a házukig. Nem is volt messze a mienk az övéktől. Úgy körülbelül 3-4 utcával arrébb. Én sokkal többnek hittem.

- Fáradjon előre hölgyem! – hajol meg a kapujuk előtt, miközben a kezével maga előtt a ház felé mutat.

- Köszönöm. Maga egy igazi úriember – kuncogom el magam.

Végigmentünk az első kerten, onnan pedig a tornácra. Kinyitotta előttem az ajtót, majd behívott.

 Az előszobában lehúztam a cipőmet, és a nappaliba mentem. Ott leültem az egyik fotelba, és elkezdtem nézelődni. Nem volt annyira tágas, mint Mittyéknél, de azért ez sem volt semmi.
Mellettem helyezkedett el a kanapé az előtt, pedig egy kis asztal volt. Az ülőbútorok bézsszínben tündököltek helyükön. Nem messze tőlem helyezkedett el a tévé, egy nagy beépített szekrényen. A szekrény néhány kinyitható ajtaja mögött polcok lapultak, amik tele voltak könyvekkel. Az egyik polcon viszont más volt. Egy konzol foglalta el helyét, ami rá volt kötve a tévére. A tévé mellett pedig egy növény helyezkedett el, vázában. A nappali többi részét ablakok övezték, amiken függönyök lógtak lefele. Az egész helyiségből át lehetett látni a konyhába.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte Hunnie.

- Nem köszönöm.

 Hamarosan meg is érkezett, egy tálcával a kezében. Két pohár és narancslé díszelgett rajta.

- Parancsolj! Attól, hogy még nem kértél még hoztam. Hátha megszomjazol – tette le a tálcát a kis asztalra.

 Leült a kanapéra, majd odahívott maga mellé. Mikor átültem rögtön átkarolt.

 Egy ideig még ott ültünk, amikor motoszkálást hallottunk az ajtó felöl. Gyorsan elhúzódtam mellőle, mert kitudja, hogy ki lehet az. 

Hamarosan nyílt az ajtó, és egy házaspár lépett be rajta.

- Anya, ti mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy később jöttök? – csodálkozott el Hunnie.

- Neked is, szia, fiam! Ki ez a lány? – mutat rám.

- Ő a barátnőm – karol át, és egy picit el is pirul. Jaj, de cuki, amikor zavarba jön!

- És, hogy-hogy eddig nem mutattad be ezt a szép, lányt? – kérdezte az anyukája.

- Nem rég óta vagyunk együtt, és úgy gondoltam, hogy akkor, amikor eljön a megfelelő pillanat. Hát, most már mindegy. De örülök, hogy nem vagytok mérgesek – mosolyodik el.

- Gyertek, üljünk le! – terel minket vissza a kanapéra anyukája.

 Visszaültünk helyünkre, és figyeltük az eseményeket. Édesapja elment a fürdőbe, hogy megjavítsa az elromlott radiátort.

- Gyere csak, fiam! –szól ki a fürdőből.

- Megyek – áll fel az említett, és elindul a hang irányába.

Egyedül maradtam az anyukájával.

- És, hogyan ismerkedtetek meg? Kérsz teát? Szabad tudnom a neved? – ül le mellém édesanyja egy csészével a kezében.

- Igazából barátnőm hozott össze minket. Már régóta szeretem az Exo-t, és első látásra Sehun volt a kedvencem. Én Magyarországról származom, mint barátnőm, de mivel itt laknak a szüleim, ezért ide kellett költöznöm.
Amikor megtudtam, hogy Mitty ismeri Sehunt, nagyon lesokkoltam. Már akkor is, amikor elsőnek láttam élőben. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy hírességgel jövök össze. Ráadásul egy olyan személlyel, aki a kedvencem. És nem kérek köszönöm. Min Hee vagyok.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Ez aranyos volt. örülök, hogy a fiam boldoggá tesz. Várj egy picit! Mutatok valamit.

 A csészéjét letette a kisasztalra, és felállt. Elment a szekrényhez, és levett egy fényképalbumot. Elhozta hozzám, majd leült mellém balról. Kinyitotta az albumot, ami tele volt képekkel, és mindegyiken Sehun volt.

Majdnem elnevettem magamat a sok kép láttán. Milyen kicsi volt! Egészen ovis kora óta szerintem megvannak benne a képek. Igazából mindegy mióta, az a lényeg, hogy nagyon aranyos.

- Ez itt az egyik futáson készült. Nem lett első, de azért mindent beleadott –mutatta a képet.

Kezembe adta a képet én, pedig nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem.

- Lehet, hogy illetlen kérdés lesz, de nem kaphatnám meg ezt a képet? Sehun szerintem úgysem adna nekem egyet sem – szomorodtam kicsit el.

- Persze, hogy megtarthatod. Nekünk úgyis van belőle fénymásolat. Szóval nem vesztünk semmit sem.

- Nagyon köszönöm szépen! –lelkendeztem, majd eltettem a képet a táskámba.

 Hamarosan a Sehun is visszajött közénk.

- Kérsz egy csésze teát? – kérdezte anyukája.

- Igen köszi.

Megfogta a kancsót és egy csészét, majd beletöltötte az italt. Beleszürcsölt, és lassan iszogatta.

- Amúgy Hee-nek adtam az egyik kisebb kori képedet – mondta közömbösen édesanyja.

Sehun, amint meghallotta, hogy mit mondott a szájában lévő teát rögtön kiköpte.

- Hogy micsoda? ! – lepődött meg.

- Ne, kapd, fel a vizet kérlek. Én kértem a képet rólad. Azt hittem nem lesz baj –hajtottam le fejemet.

- Így már más. Rendben semmi baj. Ne, légy szomorú. Nem szeretem, ha szomorú vagy – ölel magához. – Anyu!

- Igen?

- Chin, hogy-hogy nem jött haza? Nem végzett még a barátnőjénél?

- Nem, mert ott alszik.

- Ja értem. Akkor majd legközelebb találkoztok – mosolyog rám.

- Igen, de nekem haza kell mennem. Apuék már biztosan otthon vannak. Viszlát, és örülök, hogy megismertem magukat – hajolok meg, majd elindulok, hogy felhúzzam a cipőmet.

- Várj Hee! Elkísérlek. Majd jövök! – ordítja hátra.

 Előre siettem, hogy haladjak egy kicsit. Féltem egy kicsit attól, hogy kapok egy szidást, hogy nem vagyok otthon. Megszaporázva lépteimet, körülbelül 2 perc alatt már az út felénél volta.

- Hee várj meg! – lihegett a nyomomban Hunnie.

- Oké - bevártam, majd megfogtam a karját, és húzni kezdtem magam után.

 A kapuhoz érve, gyorsan előkerestem a kulcsaimat, és sietve toltam be magam előtt. Felszaladtam a tornácra, a kulcsot, pedig a zárba helyeztem.
Kapkodva dobáltam le a cuccaimat, az előszobában.
Indulni akartam felfele, amikor megláttam valakit a nappalinkban üldögélni.

Ijedten néztem Sehunra, aki ugyan úgy meredt előre, mint én.

- Mi az már meg sem ismersz? – kérdezte az illető, majd közeledni kezdett felénk.