21. rész

   Közeledni kezdtem felé, ő pedig továbbra is az ablakon bámult kifelé. Mikor már elhaladtam mellette, a táskájában kezdett kutakodni. Leültem a mögötte lévő kettes székre, és vártam Mito-t, hogy ő is helyet foglaljon mellettem. A buszsofőr beindította a motort, ami nagy bődüléssel, de elindult. Bátyám pedig imbolyogva közelített meg engem belekapaszkodva, majdnem minden egyes csőbe. A srác testvérem felé pillantott, szemével pedig követni kezdte egészen addig, amíg mellém nem jött. A fiú hátra nézett, pupillám meg kétszeresére nőtt. Yaru ült előttem, én pedig a meglepettségtől szóhoz sem jutottam.

- Mitty! Kimito! Hogy- hogy idehaza? –érdeklődött.

- Apát jöttünk meglátogatni, mert kórházba került – válaszoltam kicsit még mindig meglepett hangon.

- Mi történt vele? – kérdezte.

- Súlyos beteg lett. Mi pedig hazajöttünk meglátogatni, de úgy néz ki, egy ideig nem tudunk visszamenni – fordult felém bátyám rezzenéstelen arccal, majd újra a telefonjára nézett.

- Hogy micsoda? ! – csattant ki belőlem a kérdés.

- Most nézem, hogy egy hónapig nem indítanak visszafele repülőt. A jegyet le tudjuk foglalni, de az még kérdéses, mikor sikerül hazajutni – nézte még mindig telefonját.

- Jaj, ne már! Ez is csak velem történhet meg! Egy hónapig nem láthatom Kookie-t. Nem fogom kibírni, érted? Meg Tae-val mi lesz? Azt sem tudjuk, hogy visszaérkezett-e. Repülőt meg ugyan miért nem engednek felszállni? – háborodtam fel.

- Mitty, nyugodj meg! Beszélni fogok a fiúkkal, amúgy is le kell mondanom egy pár megbeszélést a kiadónál. Szóval, most higgadj le, és egy idő után meg fog oldódni a helyzet. Türelem – veregette meg vállamat.

   Mérgesen fordultam el az ablak felé, ahonnan kitekintve elgondolkodtam. Fülhallgatómat a fülembe helyeztem, úgy utaztam tovább. Semmi kedvem nem volt most beszélni senkivel, bár lehet Yaru-val jó lenne egy kicsikét, hiszen jó régen láttuk egymást.
Telefonomat megfogva a kezembe keltem fel a helyemről, majd oldalazó lépésben másztam ki Mito előtt. Amint kiértem, rögtön el is helyezkedtem az említett személy mellett, aki csak üveges tekintettel bámulta újra az utakat. Megbökdösve a vállát, rám emelte szemeit, és elmosolyodott. A kapucnit lehúzta fejéről, kezét pedig átemelte a vállam felett, kicsit megrázva engem.

- Jó régen beszéltünk már – mosolyog rám kedvesen.

- Hát igen – motyogom, és érzem, ahogy kezdek zavarba jönni. Kezeimet összekulcsolva próbáltam egyre jobban begyömöszölni az ölembe.

- Hallottam van barátod – szólal meg hírtelen furcsa hangnemben, és félmosolyra húzta száját.

- Igen… - motyogom ismét.

- Sokáig… - fordítja tekintetét ismét az ablak felé, kezét levéve a vállamról.

Nem értem mi a baja. Eddig annyira boldog volt most meg, ahogy megtudta, hogy barátom van, rögtön goromba lett. A múltkor is elég furcsán viselkedett, amikor beszéltünk, és meglátta Kookie-t a kamerában.

- Van valami baj? – kérdezem meg végül.

- Semmi… - morogja.

- Yaru, nekem nem tudsz hazudni. Ismerlek már egy jó ideje, és látom rajtad, hogy valami bánt. Mi az?

- Most hagyj légy szíves. Amúgy is mentek, mert szálltok le. Szóval, szia. Jobbulást apudnak – köszönt el, majd felállt a helyéről, és a busz elejébe ment.

   Kis idő elteltével, de én is felkeltem a helyemről, és az ajtóhoz indultam. Megnyomtam a leszállásjelzőt, vártam, amíg az ajtó ki nem nyílik. Bátyám mellém jött, s a csőbe kapaszkodva próbált meg megállni egy helyben velem együtt. Hamarosan a busz imbolyogva ugyan, de megállt, mi pedig leszálltunk róla.
A buszmegállóban néztünk körül, vajon merre is kéne mennünk. Elindultunk a jobb oldali irányba, aztán végig mentünk egy hosszú utcán, és végül jobbra fordultunk. Hamar észrevettem a kórház épületét, az előttem lévő sietős léptű Kimito-val szedtem egyre gyorsabban lábaimat.
Belépve az épületbe, hirtelen kirázott a hideg. Borzasztó érzés, hogy már megint ilyen helyen vagyok. Nemrég még én voltam kórházban, most meg apa.

- Jól vagy? – fordul felém Mito.

- Persze, persze. Csak… - hagyom félben a mondatot.

   A pulthoz sétáltunk, és vártuk, hogy eligazítsanak minket. Amíg Mito az ott lévő orvossal beszélgetett, gyorsan leültem egy mögöttem lévő székre, onnan figyeltem az eseményeket. Az doktor valamit mutogatott a kezeivel, de akármi is volt az, most épp nem nagyon érdekelt. Nagyon nem érzetem jól magam. Aggódtam, vajon mi van, ha apának tényleg valami komoly baja történt, és persze Kook-ért is. Mi van, ha történt vele valami? Mihamarabb látnom kell, amilyen gyorsan csak tudom. Hiányzik a jelenléte, az érintése, és úgy mindene. Szükségem van rá az ilyen helyzetekben.

   Miután kijózanodtam az ábrándozásaimból, az eseményeket kezdtem el figyelni. Észrevettem, Mito eltűnt. Hirtelen nagyon megijedtem, szememmel pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, keresni kezdtem a lehetséges irányokba.

   Mikor már azt hittem tényleg eltűnt, megláttam őt egy ajtó előtt állni, amint a fejét lefelé szegezve dőlt neki a falnak. Lábát keresztbe téve a másikon, úgy várakozott a megfelelő pillanatra, hogy bemehessen. Odasiettem hozzá, és szorosan megöleltem. Először meglepődve ugyan, de végül visszaölelt. Olyan rég öleltem már meg, ez meg kifejezetten jól esett.

- Semmi baj. Apával minden rendben – nyugtattam, felnézve rá.

- Tudom, és remélem – engedett el egy halvány mosolyt szájáról.

Cipőkopogások hangja kezdett el hallatszódni egyre hangosabban, s hangosabban. Fejemet a hang irányába fordítottam. Egy idegen nő közeledett felénk fekete magas sarkúban. Rózsaszínes vászonkabátja szinte teljesen eltakarta az alatta elhelyezkedő fekete, testhez simuló szoknyáját. Válltáskáját a könyökhajlatba helyezte, ért el szép lassan hozzánk. Félhosszú, barna, egyenes haja csak úgy lobogott a mögötte elsuhanó levegőtől.

  Amilyen gyorsan csak tudott, úgy sietett valahova. Szigorú tekintete lenézően mért végig minket, majd egy közelünkben lévő narancssárga székre telepedett le.
   Eltávolodva Mito öleléséből, én is leültem egy számomra szimpatikus székre, onnan néztem a nő reakcióját. Még mindig minket figyelt, jobban mondva engem. Elég fusztrálva éreztem magam, amiatt amiért néz, de nem tehettem mást, minthogy elviselem a lenéző pillantások halmazát. Egyre rosszabb érzést keltett bennem, majd mellettem állóra néztem, aki érdeklődve követte a nőcske minden egyes mozzanatát. Kíváncsi lennék, miért jött ide?

   Hamarosan a kórterem ajtó kinyílt, és egy köntösben álló férfit pillantottunk meg. Fehér papucsában felénk csoszogott, szája mosolyra húzódott. Bátyámmal egyszerre öleltük meg, majd szerre távolodtunk el tőle. Apa az ülő nőre pillantott, aki amint megérezte tekintetét magán, rögtön fel is pattant. Mélyen meghajolva előtte tartotta a tisztes távolságot. Érdeklődve figyeltem, vajon ismeri-e a hölgyet, de úgy látom igen. Édesapám lenéző tekintettel mérte végig tetőtől talpig.

- Ki ez a nő, apa? – törtem meg hirtelen a csendet.

- Ő… a volt élettársam – mondta érzelemmentes hangnemben. – Aki miatt ide kerültem… - próbálta befejezni a mondatot.

Mit tehetett ez a nő, hogy ennyire kikészült, és kórházba került miatta?
Nem tudtam mit kéne mondanom, annyira összekuszálódtak a gondolataim. Rengeteg kérdés fordult meg az agyamban, vajon mi történhetett.

- Gyerekek, most jobb, ha elmentek. Van egy kis elintézni valóm. Örülök, hogy láttalak titeket. Két nap és hazamehetek, és otthon beszélgethetünk – mosolygott ránk.

- De, apa! Nem küldhetsz csak így el minket! Tudod mennyit utaztunk, hogy ideérjünk? Most is estére érkeztünk meg, és még ki sem pakoltunk a csomagokból. Siettünk hozzád, hogy mihamarabb lássunk! Erre te fogod magad, és elküldesz minket! Hát köszönjük szépen. De tudod mit? Legyen fontosabb neked a kis „nőcskéd”, mint a saját gyerekeid! – akadt ki Mito.

- Kimito! – szóltam rá erélyes hangnemben. – Hogy mondhatsz ilyeneket? ! Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Nem látod, hogy apa még mindig nincsen jól, erre te így beszélsz vele! Most fejezd be, vagy itt hagylak, és egyedül megyek haza – rivalltam rá.

- Nekem te ne parancsolgass! Értve vagyok? ! Egyen lőre én vagyok az, aki dirigál neked– kiabált újra rám.

- Jó én ezt nem bírom. Nem vitatkozom – motyogtam el magamban, és a kijárat felé vettem az irányt.

   Ezt nem hiszem el! A saját testvérem így beszél velem, és nem csak velem, hanem az apjával is. Jobb lesz, ha egyedül megyek haza. Nincs kedvem társalogni vele előtte higgadjon le, majd utána beszélünk.

Megszaporázva lépteimet róttam végig a kórház folyosóit. Amilyen gyorsan csak tudtam, szabadulni akartam innen. A bejárati kapunál a lépcsőfokokat kettesével szedtem, hogy mihamarabb kiérjek. Kint láttam, jócskán besötétedett. Végiggondoltam, hogyan is jutok haza, majd rájöttem, itt is vannak taxik. Szétnéztem, és megpillantottam egyet, ami a járda mellett várakozott. Bepattantam, s a megfelelő helyet kezdtem el mondani, hol tehet ki.
Beindította a motort, én pedig bekötöttem magam, mint ahogy szokás. Útközben végiggondoltam, most hogyan is tovább.

   Megállítottam a taxist, hogy itt nekem tökéletes, ha kitesz. Leparkolt a járda szélére, én pedig kikötve az övemet kiszálltam, és ballagni kezdtem a kivilágított utcán.

Amennyire csak tudtam siettem a házunk felé, majd ahogy a kapuhoz értem, keresni kezdtem a kulcsot, de sehol sem találtam.

- Francokat már! Ez is csak velem történhet meg. Miért kellett odaadnom Mito-nak a kulcsot, miközben én is eltehettem volna – mérgelődtem magamban.

Kisebb gondolkodás után arra jutottam, hogy átmászom a kerítésen. Így is tettem.
   A kapu tetejéről egy nagy ugrással földet értem, majd rájöttem, a bejárati ajtóhoz sincs kulcsom. Gondolkozni kezdtem az újabb ötleten, míg végül eszembe jutott, a hátsó ajtót apa nem szokta bezárni. A kertbe siettem, onnan pedig a bejárathoz. A kilincset lenyomva vártam az ajtó kattanását. Mikor ez megtörtént, magamban örömtáncot jártam, hogy végre sikerült.
A lakásba belépve a bőröndökhöz siettem, a sajátomat megfogva, vettem az irányt az emelet felé. A lépcsőn nehézkesen ugyan, de sikerült felhurcolkodnom. A szoba felé haladtam, majd amint odaértem, beléptem rajta. A villanyt felkapcsolva néztem körül a kis kuckóban. Minden ugyan úgy volt, ahogy hagytam. Semmi sem változott meg.
A bőröndöt az ajtóban hagytam, én pedig fáradtan dőltem le az ágyra. Éreztem, ahogy az álom egyre jobban a szememre száll, és nehezedik rá.

Az alvásból a mellettem rezgő telefonom ébresztett fel. Morcosan tapogattam ki merre is lehet, mire végre sikerült megtalálnom. Kezembe kaptam, majd fejem felé emeltem. Amint megláttam ki hív rögtön felültem, szemem pedig teljesen kipattant.

- Mitty –szólt bele a telefonba az ismerős hang.

- Kookie! Hogy, hogy felhívtál? – kérdeztem megilletődve.

- Nem hívhatom fel a barátnőmet? – kuncogott egyet a telefonba.

- Jaj, dehogynem! Csak megleptél, hogy ilyenkor hívsz. Mi újság veletek? – mosolyodtam el magamban.

- Semmi különös. Tae visszajött…

- Tényleg? ! És jól van? – kérdeztem aggódva.

- Igen. Teljes épségben van – sóhajtotta el magát.

- Kookie. Mi a baj?

- Semmi… semmi. Borzasztóan hiányzol. Látni akarlak, most!

- Nekem is iszonyatosan hiányzol. Érezni akarom újra az ölelésed, viszont van egy rossz hírem – kezdtem el hirtelen a mondani valómat.

- Még pedig?

- Egyen lőre egy hónapig nem tudok visszajutni. Majd csak a következő hónapban lesz gép, addig pedig itt kell, maradjunk – szomorodtam el.

- Értem… Majd akkor találkozunk… - mondta, és letette a telefont.       Éreztem, hogy ez lesz. Nem lett volna szabad elmondanom neki. Gondolhattam volna, hogy rosszul viseli majd, én pedig ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Meg kell értenie, nem én döntöttem így. Remélem, addig nem csinál semmi baromságot.

   Újra hátradőltem az ágyon, sírni kezdtem. Hiányzik Kook! Látni akarom és érezni minden porcikáját. Nem bírom ki ezt az egy hónapot nélküle. Vissza kell utaznom minél hamarabb.

Kis idő elteltével síri csönd keletkezett az egész lakásban. Minden elhallgatott, csak az óramutató kattogása törte meg. Nem telt el sok idő, a kattogás mellett egy másik hangot is felfedeztem. Léptek zaját hallottam a földszintről.

   A szobaajtóhoz közeledtem, majd kinyitva azt, néztem ki a félhomályos folyosóra.  Az előtérbe kilépve mentem el óvatosan a lépcsőig, és lenéztem a nappaliba. Valaki matatott a ruhafogasnál, de túl sötét volt ahhoz, hogy látni tudjam. Lassan leballagtam a lépcsőn, és az alak felé vettem az irányt. Közeledni kezdtem felé, amennyire lassan csak lehet. Már majdnem az alakhoz értem, amikor hirtelen megfordult. Csak a szeme volt megvilágítva, így nem láthattam a teljes arcát. Minél jobban haladtam felé, annál jobban távolodott a kijárathoz.

-Hívom a rendőrséget, ha nem megy el, akárki is maga! – fenyegetőztem reszkető hangon.

Hiába vártam a választ, nem érkezett. Helyette, egy kitárt ajtót láttam magam előtt.
Vajon ki lehetett?-  gondoltam magamban.