20. rész

   Lépteimet megszaporázva igyekeztem minél gyorsabban találni egy járművet, amivel hazamehetünk. Gondolatok sokasága zajlott le a fejemben legfőképpen arra összpontosítva, vajon melyik a legrövidebb út, ami hazavisz. Minél gyorsabban otthon szerettem volna lenni, hogy megtudjam, miért hívat Mito.
  A park bejáratához futva, rémülten néztem körül. Fejemet kapkodva keresni kezdtem egy taxit, de nem találtam egyet sem. Hátrapillantottam a mögöttem rohanó Kookra, majd nyugtáztam magamban, hogy nem hagytam túlságosan le. Mellém érve, a térdére támaszkodva fújta ki az elhasznált levegőt, majd beszívta a frisset. Kiegyenesedve megfogta a kezem, ezt követően pedig elindult az egyik irányba.

- Most merre? – kérdeztem, miközben rászorítottam erősen végtagjára.

- Nyugi, kicsim! Ne idegeskedj, mert úgy sokkal rosszabb. Hívok egy taxit, avval meg hazamegyünk. Gyere ide! – húzott magához, és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem! Nem tudom elégszer ezt elmondani!

- Nincs mit köszönnöd. De, most várj egy keveset, amíg felhívom a taxisosak.

- Rendben.

  Elengedtem, majd megálltam mellette, és nézelődni kezdtem, közben újra elgondolkodtam azon, hogy mi van ha Mitoval történt valami. Lehet, hogy most komolyabban sebesült meg, mint a múltkor. Bár, azaz én hibám volt, mert megijesztettem. Nem szeretném, ha baja esne. Nagyon reménykedem benne, hogy nem történt semmi vele.

  Közben Kook is végzett a telefonálással. Odajött hozzám, és mondta, hogy hamarosan itt lesz a taxi. Újra megöleltem, szememből pedig egy könnycsepp hullott le a földre. Fejemet felemelve fordítottam a hang irányába, amely az érkező autótól jött. Kook elengedett, majd a kocsi ajtójához lépett, és kinyitotta nekem.

- Parancsoljon, kisasszony! – hajolt meg úriember módjára.

  Csak kuncogtam egyet, s beültem a hátsó ülésre. A járművet megkerülve hátulról ült be mellém balról. A sofőr rálépett a gázra, a kocsi pedig elindult. Én az ablakon kibámulva figyeltem Szöul fényes utcáit, miközben a mellettem ülő Jungkook, szépen lassan a vállamra nehezedett. Fejemet az ő irányába fordítottam, majd az egyik kezemmel simogatni kezdtem a fejét, amitől is mosolyodott. Éreztem, ahogyan egyenletesen veszi a levegőt, majd kifújja. Újra kinéztem az ablakon. Úgy belemerültem a nézelődésbe, hogy észre sem vettem, már haza is érkeztünk. Meglökdöstem Kookot, aki csak pár pislogás után fogta fel, hogy hol is van éppen.

- Gyere! Megérkeztünk – szálltam ki a kocsiból. Megdörzsölte szemeit, és ő is kiszállt.

- Mennyi lesz? – kérdezte.

- 15000 wont kérnék szépen.

- Parancsoljon! –nyújtotta a pénzt Kookie.

- Köszönöm. További kellemes napot! – avval az autós el is hajtott.

  A házhoz siettem, ahol meglepetésemre az ajtót nyitva találtam. Óvatosan, sarkamban Kook-kal lestem be a lezáratlan bejáraton. Ahogy megállapítottam, hogy nincs semmi baj, intettem a mögöttem állónak, hogy tiszta a levegő. Amint az ajtót becsuktam magam után, egy hang kiabált le az emeletről.

- Mitty, ti vagytok azok? –kérdezi Mito.

- Igen mi. Miért hívtál ilyen sürgősen haza?

- Mert be kell jelentenem valamit – mondja testvérem, miközben jön lefele a lépcsőn. –Kook, egy kicsit elmennél?

- Igen… - mondja, majd elindult a grádicson felfele.

Kimito elment a nappali felé, ahova követtem. Elhelyezkedett a kanapén, mellé pedig én is leültem. Pár perces csönd után torkomat megköszörülve vetettem véget a csendnek. Testvérem a föld bámulásából rám nézett, majd megszólalt.

- Mitty, mondanom kell valamit… - hajtja le újra fejét.

- Tessék, mond – húzódok közelebb hozzá.

- Vissza kell utaznunk apához, mert megbetegedett, és bekerült a kórházba.

  Hirtelen számhoz kaptam a kezem. Nem is tudtam mit kéne mondanom. Arcomat a kezeim közé temettem, a levegőt pedig fokozatosan vettem. Nem akartam még hazamenni. Még nem. Rettentően fognak hiányozni, hiszen már úgy tekintettem rájuk, mint a családomra. Nem akarom elveszíteni őket, mivel nagyon fontosak számomra. Mi lenne velem nélkülük? Természetesen ott van Kimito is. De ha most elmegyek, mi lesz Kook-kal? Mi van, ha túl sokáig maradunk, addig pedig egy másik lánnyal közelebbi viszonyba kerül, engem pedig elfelejt. Én ezt nem akarom! Kookie-t nagyon szeretem, és soha nem hagynám el semmi pénzért sem.  És mi lesz V-vel? Ő még mindig nincs itthon. Mi van, ha akkor ér haza, amikor mi már elmentünk? Találkozni akarok vele az út előtt. Nem tudom mi tévő legyek… Elvesztem…

- Mitty. Mitty! Hallasz engem? – lökdösött meg Kimito.

- Hmm? Tessék? Mi történt?– kapok a fejemhez.

- Hirtelen eldőltél. Hiába lökdöstelek, nem ébredtél fel, csak most.

- Bocsi Mito, csak…

- Csak mi?

- Mindegy semmi… Mikor indulunk? –kérdeztem, miközben próbáltam feltápászkodni.

- Holnap reggel. Majd amit szeretnél vinni, azt pakold be. Pár hét után úgyis visszajövünk. Megyek, én is folytatom a pakolást.

- Rendben… - mondtam menet, felfele a szobámba.

  Amint kinyitottam az ajtót, meglepetésemre Kook ült az ágyon velem szemben. Amikor meglátott, hirtelen felpattant, és hozzám sietett. Szorosan átölelt, majd a homlokomra nyomott egy puszit. Abban a pillanatban, nem is tudtam mit és hogyan kéne mondanom.
  Csüggedten bámultam a földet, ő pedig fejemet felemelve nézett a szemembe. Akarva, akaratlanul próbáltam kerülni a szemkontaktust, kezei közül pedig kibújtam, hogy az ágyhoz sétáljak. Leültem rá, és amennyire csak bírtam összekucorodtam. Nem sokkal az után, ahogy lerogytam, ő is elhelyezkedett mellettem, majd átkarolt. Rádőltem a vállára, s újra azon kezdtem el gondolkodni, hogyan mondhatnám el neki.

- Mitty, figyelj, rám kérlek – szólal meg hirtelen. Fejemet felé fordítom, ő pedig belekezd mondani valójába. – Mond el légy szíves, hogy mi a baj, mert látom rajtad, valami bánt.

- Haza kell mennünk egy ideig…

- De hiszen itthon vagy – nevetett fel.

- Kookie! Ez most komoly! Apához kell hazamennünk, mert kórházba került. Azt pontosan nem tudom mi miatt. Sajnálom Kookie. Hidd, el maradnék, de nem lehet. Ugye megérted?

- Igen meg… - hallottam hangján, hogy nem a legvidámabb. Amilyen erősen csak tudtam, úgy öleltem meg. Viszonzást nem kaptam, de meg is értem.

  Pár perc után felkeltem agy ágyról, majd a bőröndömhöz ballagtam, és pakolgatni kezdtem bele a ruhákat. Hallottam, amint felkel az ágyról, és az ajtó felé veszi az irányt. Léptei gondterhelten érkeztek a padlóra. Egy pillanatra abba hagytam a pakolást, majd az alakja után pillantottam. Éreztem legbelül, hogy valami nagyon bánt.
Feltápászkodtam a bőrönd mellől, hogy újabb adag ruhát szedjek le a polcról. Szomorúan pakolásztam, mire észbe kaptam, hogy már sötétedik. Az ablakhoz sétáltam, majd az ott lévő székre felkuporodva kémleltem a kint lévő világot.

  Elgondolkodtam azon, vajon hol lehet Tae, és mikor jön vissza. Nem tudom mi tévő legyek. Talán rá kéne beszélnem Mito-t, hogy még egy napot maradjunk, hátha addigra hazaér.

Kikászálódva a székből vettem úti célba testvérem szobáját. A gombóccal a torkomban meneteltem helység felé, tartva a választól. Bekopogtattam az ajtón, ami rögtön ki is nyílt.

- Szia, Mitty! Mit szeretnél? – kérdezte Mito, a pakolás közben.

- Csak annyit, hogy nem maradhatunk még egy napot? – tettem hátra kezeimet, majd összeszorítottam azokat.

- Miért szeretnél maradni? – fordult váratlanul felém, szemöldökét felhúzva.

- Fontos dolog… - hazudtam.

- Nem maradhatunk. Holnap tíz órakor már a reptéren kell lennünk.

- Értem… - hajtottam le fejemet. – Visszamegyek pakolni…

- Jól teszed – fordult vissza bőröndjéhez folytatni a pakolást.

  Visszatérve a szobámba újra nekiálltam a csomagolásnak. Gyorsan a maradék ruhámat beledobáltam a táskába, aztán úgy döntöttem felhívom Hee-t, és szólok neki a költözésről. Megkerestem a telefonszámát a névjegyzékben, majd rögtön tárcsázni kezdtem. Hosszas sípolás után a hangposta jelentkezett, ezért ráhagytam. Hiába hívtam mindig ugyan az a hang válaszolt, amikor egyszer csak egy ismerős személy szólt bele.

- Halló? ! – szól bele Sehun.

- Szia! Én vagyok az, Mitty. Hee hol van?

- Éppen kajál.

- Értem. Jó étvágyat. Kérlek, add át neki, hogy elmegyünk?

- Természetesen átadom, de miért mentek vissza?

- Apa beteg lett, és bekerült a kórházba. Holnap reggel indulunk.

- Értem. Hát hiányozni fogtok. Legyen kellemes utatok. Viszont most visszamegyek Hee-hez. Átadom neki, amit mondtál. Na, szia – és letette.

 Kinézve az ablakon láttam, hogy már az utcai lámpák világítanak.       Rátekintve a telefonom órájára láttam, hogy este hét óra van. Az asztalhoz mentem, ahova letettem a telóm, onnan pedig a fürdő felé vettem az irányt.
A cuccaimat a szennyesbe raktam, aztán a fürdőkádba helyeztem magam. A kádat tele engedtem meleg vízzel, majd fürdősót raktam bele. Hosszas percek után jutottam arra a döntésre, hogy a hajat kéne mosnom, így hát bevizeztem, és sampont tettem rá. Mikor teljesen készen lettem, kiszálltam, megtörölköztem, hajamra pedig egy másik törölközőt csavartam. Felvettem az alvós ruhámat, ami egy cica nadrág volt egy bő pólóval, s a saját kis kuckómba indultam. Beérve a szobába terítettem ki a vizes törölközőt a szék karfájára. Az ágyba vetettem maga, ahol álomba merültem.
Az éjszaka folyamán többször is felkeltem, amiatt, hogy forgolódtam össze-vissza. Amint találtam volna egy kényelmes pózt, rögtön kényelmetlenné vált. Végül rávettem magam, a jobb oldalamra feküdtem, úgy próbáltam újra álmot hozni szemeimre.

  Másnap reggel karikás szemekkel ébredtem, aminek kicsit sem örültem. Megdörzsölve az arcomat keltem fel az ágyból, hogy a megfelelő ruhát megtaláljam. Kiválasztottam az alsóneműt, majd az öltözéket.  A döntésem egy fehér ingre esett, amivel fehér pöttyös gallér is társult. Egy fehérrel csipkézett szoknyát választottam aljnak, hajamat pedig kiengedve hagytam, szememet pedig egy kis spirállal dobtam fel.

  Mikor teljesen készen voltam, a konyhába indultam reggelizni. Leérve a helységbe Mito-t láttam meg, amint kávét iszik. Tekintetét rám emelte, ezt követően pedig mosolyogni kezdett. A hűtő felé vettem az irányt, hogy kivegyek belőle egy joghurtot, mivel nem voltam nagyon éhes. Kivéve a finomságot a frigóból, ültem le bátyám mellé.

- A kiskanalat elfelejtettem – pattantam fel helyemről, és az evőeszközös fiókhoz siettem, majd visszaültem a helyemre. – A többiek még alszanak?

- Hát úgy néz ki. Szerintem hamarosan fel fognak kelni.

- Értem. Nos, én összepakoltam, már csak el kell indulnunk.

- Én is készen vagyok. Negyed óra, és megyünk, amúgy is hét óra van. Mire a reptérre érünk, az is egy kis idő. Szóval hamarosan el kell indulnunk.

Amint ezt kimondta, egy álmos Kookie jelent meg az ajtóban. Szemét dörzsölgetve közeledett az asztalnál egy székhez, ahova le is ült. Mielőtt elhelyezkedett volna, egy gyors puszit nyomott az arcomra.

- Jó reggelt! – köszönt vidáman minket.

- Neked is jó reggelt, kicsim. Hogy aludtál? –üdvözlöm mosollyal az arcomon.

- Viszonylag jól. Amúgy mikor indultok?

- Hamarosan. De nem szeretnénk elmenni úgy, hogy a többiek nem tudnak róla – szólal meg Mito. – Na, de felmegyek, kezdem lehozni a csomagokat. Kook, segítesz?

- Persze.

  Egyedül maradva a konyhában megreggeliztem, majd gondosan elmostam az edényeket magam után. Minután mindent a helyére pakoltam, én is Kook és Mito után mentem az emeletre. Mire felértem, két elfáradt fiút láttam magam előtt, akik úgy lihegtek, mintha most jöttek volna a maratoni futásról. A csomagokhoz lépdelve kezembe kaptam egyet, majd avval indultam le a földszintre.  Óvatosan lépkedve a lépcsőfokokon néztem folyamatosan a lábam elé, nehogy orra essek. Imbolyogva ugyan, de végül is sikerült elérnem az előszobáig, ahol lepakoltam az első bőröndöt. A táska mellett megállva elgondolkodtam azon, vajon mi lesz ezzel a házzal, amíg nem vagyunk itt. Remélem, épségben lesznek még a fiúk, mire visszaérkezünk.

  Gondolatmenetemet Mito szakította félbe, amint megjelent mellettem egy nagyobb bőrönddel, mint amit én hoztam le. Bátyámra tekintettem, aki csak csüggedten bámulta a két csomagot, majd egy sóhajtás következtében, újra az emeletre ment.

- Mikor indulunk? –kérdeztem kifújva az elhasznált levegőt.

- Felkelnek a többiek, és utána – ment fel.

  A nappaliba menet láttam meg Kookie-t, aki felém tartott. Elérve hozzám, szorosan megölelt, és egy puszit nyomott arcomra. Aggódom amiatt, mi lesz, ha nem leszek itt vele. Mit csinál? Mi van, ha tényleg talál magának egy másik lány. Miért érzem, hogy ez fog történni. Én ezt nem akarom.

- Mitty, gyere csak! Felkeltek a többiek. Búcsúzz el tőlük, aztán muszáj lesz indulnunk, mert megy a gép! – kiáltott le testvérem.

- Máris megyek! Mindjárt jövök – szorítottam meg Kook kezét, majd a lépcsőnek iramodtam.

  Felérve a többekhez, mindenki csak álmos szemekkel követte az eseményeket. Nem is tudtam, hogyan kezdjek bele ebbe az egészbe, hisz’ olyan nehéz elmondani, hogy mire készülünk. Elválni azoktól, akiket az egyik legjobban szeretek. Nincs is ennél rosszabb. Nem is tudom mit kezdettem volna nélkülük. Annyi mindent köszönhetek nekik, és erre tessék, most el kell, váljanak egy ideig az útjaink.

- Srácok… Azért állunk most itt, mert be kell jelentenünk valamit – szólaltam meg végül.

- Mi történt? – kérdezte J-Hope, akinek az álmosság teljesen kiment a szeméből, mint ahogy a többieknek is.

- Haza kell költöznünk egy ideig apához, mert kórházba került, és jobb, ha ott vagyunk vele. Remélem, mihamarabb visszajövünk, és újra találkozhatunk.

- És mikor indultok? – szólal meg Jimin.

- Mindjárt, amint elbúcsúztunk – válaszoltam.

- Nos, akkor kellemes utat, és jobbulást az apukátoknak – mosolyodott el Suga.

- Átadom – mondtam a könnyeimmel küszködve, egy mosoly kíséretében.

- Gyere ide! Hiányozni fogtok ám, de nagyon. Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra. Remélem, hamarosan találkozunk – vont magához Rap Mon, a hajam pedig összeborzolta.

  Szépen lassan mindenkit megöleltem, majd Mito-val az ajtó felé indultunk. Éreztem, ahogy a szívemben egyre nagyobb ürességet kezdek érezni, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn. Tényleg iszonyatosan fog hiányozni ez a hely, és remélem, mihamarabb visszajöhetünk.
Ahogy a bejárathoz értünk, testvérem megfogta a két bőröndöt, és a kocsiba vitte. Amíg még egy keveset pakolászott, és a motort is beindította, addig én még egyszer végigölelgettem mindenkit. Könnyes szemmel indultam meg az autóhoz, ami már az úton várta, hogy én is helyet foglaljak benne.

- Kook! – kiáltott Mito.

- Tessék? –szólt a ház ajtajából az említett.

- Eljönnél velünk a reptérig? Haza kéne majd hozni a kocsit, meg legalább jobban el tudsz búcsúzni Mitty-től.

- Rendben. Gyors felkapom a cipőm.

  Pár perc sem telt bele, már azon kaptam magam, amint mellettem ül bekapcsolt övvel. Csöndben a helyemen ülve hallgattam, ahogy testvérem elindítja a motort, amint az felbőg, és nekivág az útnak.  Kitekintve az ablakon néztem Szöul utcáit, amin a nyüzsgés napközben még nagyobb, mint este. Emberek zöme megy a saját útjára, ki tudja hova. Rápillantottam Kook-ra, aki az üvegen kibámulva kémlelte a tájat, gondolkoztam el azon, vajon mennyire fogok neki hiányozni. Érzem, nekem nagyon fog hiszen, borzasztóan szeretem.
  Újra eszembe jutot V, aki még mindig nem érkezett haza, amióta láttam. Remélem, még ha én nem is, de fiúk elmondják neki, hogy haza kellett utaznunk Mito-val. Vajon merre lehet most? Szeretném majd egyszer újra látni, és jó szorosan megölelni, amennyire csak bírom. Elmondani neki, mennyire hiányzik, s nem szeretném, ha még egyszer eltűnne.

  A kocsi hamarosan leállt, vele együtt pedig a motor is. Tudtam, hogy megérkeztünk, és ki kéne szállnom, de szerettem volna még egy kicsit elidőzni utoljára az autóban. Miután már bátyám szólt rám, rögtön kiszálltam, és a csomagtartóhoz vándoroltam, ahonnan kiszedhettem a csomagom. Megvártam mire Mito is kivette a csomagjait, majd közösen indultunk el befele a reptérre. A csarnokba érve elhelyeztük a csomagunkat egy padnál, majd leültünk oda.

- Maradjatok itt, mindjárt jövök – indult el testvérem egy pulthoz.

  Csöndben ücsörögtünk a padon egymás kezét fogva, mire Kook hirtelen felém fordul és megszólal.

- Mitty. Mivel nem vagy itt, amikor a születésnapod van, ezért ezt csak most tudom odaadni. Remélem, tetszeni fog.

Egy kis dobozt húzott elő a zsebéből, amit rögtön ki is nyitott. Meglepetésemre, egy rilakkumás nyaklánc díszelgett benne. Az aranyozott mackó egy kis csillogó kövecskét szorongatott a mancsában, ami talán gyémánt volt.

  Szemeim elkerekedtek, a szavam pedig elakadt. Azt sem tudtam, mit tegyek most örömömben, hiszen ilyet még soha, senkitől sem kaptam. A szám elé kaptam a kezem, nehogy elsikítsam magam. Mereven bámultam magam elé csodálkozva azon, mit is kaptam.

- Te jó ég, Kookie! Ezt azért nem gondoltam volna, hogy ilyet veszel nekem. Ezt meg sem érdemlem. Azt sem tudom mit kéne mondanom. Nagyon köszönöm szépen! Imádlak – öleltem meg jó szorosan.

- Ugyan, Mitty. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, hiszen fontos vagy számomra, és nagyon szeretlek. Érted bármit megtennék.

- Szeretlek…

- Én is téged – hajolt közelebb hozzám, majd én is hozzá.

  Kezemet megfogva tapadt ajkaimra, amit egy jó ideig nem is eresztett el.  Éreztem, ahogy elönti egész testemet a szeretet. Teljesen kizártam a külvilágot, majd pedig gondolataimmal nem törődve, merültem bele a cselekedetbe. Nagyon jó érzés volt, hogy végre egy ilyen nap után, egy kicsit boldog voltam. Jól esett, hogy itt van velem, amikor szükségem volt rá.
Érzékelve, hogy egyre jobban távolodik tőlem, úgy nyitottam ki a szemem. Fejemet elfordítva keresni kezdtem Mito-t, vajon merre lehet. Meg is pillantottam, amint felém integet, hogy menjek, mert a gép mindjárt felszáll.

  Felkelve a padról Kook-kal együtt, indultam meg testvérem felé a bőröndöket húzva magunk után. Bátyámhoz érve, újra szorosan megöleltem Kookie-t, majd egy puszival búcsúztam el tőle.

- Mitty, várj! A nyaklánc még nálam maradt – szaladt vissza hozzám, hogy még időben fel tudja rakni, a nála maradt tárgyat. Hajamat előre húztam, ő pedig a nyakamba akasztotta. Mosolyogva fordultam felé, majd a tömegben egyre beljebb haladtam. Még egy utolsót visszafordulva intettem neki, amit már nem viszonozhatott, mert alakja eltűnt az emberek között. 

- Mitty, gyere, mert lekéssük! – kiáltott Mito az átvizsgálóból.

  A csomagokat felpakoltuk a szalagra, majd mi következtünk. Miután ezzel is végeztünk, egy terembe mentünk, ahol vártuk a gépünket.
Fél órás ülés után végre már a repülőn lehettünk kényelemben. Én a 10B-ben, Mito pedig a 10C-ben ülhetett az ablak mellett. Hamarosan egy idősebb nő foglalt helyet mellettem jobbról. Olyan 40-50 év között lehetett az életkora, nem több. Csomagjait a fejünk felett lévő tartóba tette, majd véglegesen elhelyezkedett mellettem. Szakadt farmernadrágot viselt egy bézs színű lezser pólóval, ami körülbelül a combja közepéig érhetett. A felsőn rajta egy dzsekivel, amit rögtön az ölébe is helyezett. Cipője egy kék fűzős topánka volt, aminek az orra hegyénél egy kis masni helyezkedett el.

- Mitty, van valami baj? – kérdezte bátyám kedvesen, én pedig felé fordultam.

- Nem nincsen semmi… - próbáltam hazudni.

- Ugyan már! Látom rajtad, hogy nem vagy jól. Mi bánt?

- Hiányoznak nagyon a srácok. Nem akartam itt hagyni őket. Remélem, nem esik semmi bajuk.

- Ne aggódj. Biztos jól lesznek, mire visszajövünk. Bízz bennem. Hugi-bátyus kézfogás. Add a mutatóujjad –próbált felvidítani. Úgy tettem, ahogy mondta.

- Aranyos tőled, hogy segítesz. Nagyra értékelem, most viszont ha nem baj, inkább alszok. Elfáradtam egy picit.

- Rendben semmi baj. Dőlj rá a vállamra, vagy hátra a székben és szundíts. Majd felébresztelek, ha odaértünk Hirosimára.

- Jaj, tényleg ott még át is kell szállni. Remélem, nem fogunk sokat időzni.

- Én is remélem, de aludj inkább.

  Elhelyezkedtem egy számomra kényelmes pózban, majd szemeimet behunyva hajtottam álomra a fejem. Beletelt bő öt perc mire sikerült elaludnom nagy nehezen.

  Az alvásból felébredve arra keltem, hogy Mito lökdös oldalról, mert megérkeztünk. Szememet megdörzsölve pislogtam párat, majd egy gyors nyújtózás után felpattantam, és már követtük is a többi utast le a repülőről. A hosszú folyósón végigmenve értünk egy csarnokot, ahol egy szalag ment körbe-körbe bőröndökkel és rengeteg táskával. Mielőtt éppen belemerültem volna a nézelődésbe, hiszen jó régen jártam már Hirosimán, addigra Mito a csuklómat megfogva rángatott el a következő felszállási helyre. Kicsit dühös voltam a bátyámra, mert még azt se hagyta, hogy normálisan megigazítsam a ruhámat.

  A következő helyhez érve, megint várakoznunk kellett a következő repülőre. Mivel semmi kedvem sem volt egyhelyben üldögélni, ezért szóltam Mito-nak, hogy elmegyek, és kicsit körülnézek. Először egy édességes boltot látogattam meg, ahol a finomabbnál finomabb nyalánkságok csak úgy kellették magukat a vásárlóknak. Láttam egy kisfiút, amint az anyukáját kérleli, vegyen neki egy színes, csavaros nyalókát. Miután beleunt a kérlelésbe, elindult a csokik felé, ahonnan levett egy táblával, majd ismét anyukájához szaladt. Édesanyja lehajolt hozzá, próbálta elmagyarázni neki, hogy innen nem vehetnek semmi, mert túl drága számukra. A kicsi csak csüggedten indult el a polchoz, hogy visszategye a csokoládét. Megsajnálva a tökmagot, odamentem hozzá, majd legugoltam mellé. Aprócska vállára helyeztem a kezem, s mondtam neki, megveszem azt, amit szeretne. Piciny barna szeme felcsillant, szája pedig nagy mosolyra húzódott.
  Felállva vettem le a polcról a csokoládét, majd a pénztárhoz mentem. A maradék pénzemből éppen meg tudtam venni. Miután kifizettem, boldogan adtam oda a kisfiúnak, aki rögtön szaladt is anyukájához. Édesanyja örömmel vette ölébe a fiúcskát, felém fordulva mosolyodott el, majd kimentek a boltból. A kicsi csak boldogan integetett felém, én pedig mosolyogva viszonoztam azt.

  Nem sokkal azután, hogy az anyuka és a kisgyerek elhagyták az üzletet, én is követtem őket. Kiballagva a helységből tértem vissza Mito-hoz, aki egy kávéval a kezében üldögélt a padon.

- Kérsz? –nyújtotta felém a poharat.

- Attól függ milyen.

- Most tejeskávé, mert nem volt kedvem erőset inni az út előtt. A vége a tied lehet.

- Igen akkor kérek. Köszönöm –nyújtottam felé a kezem.

  Elvettem tőle a poharat, majd egy korttyal legurítottam a maradékot, és a mellettünk lévő kukába dobtam.
Kis várakozás után újból a hangosbemondó szólalt meg, amiben a mi gépünknek az indulását mondták.

- Jobb lesz, ha megyünk – állt fel Mito.

  Újra végigmentünk egy folyósón, majd beszálltunk a haza induló gépbe. Elfoglaltuk a helyünket. Én, a 14C-ben foglaltam helyet bátyám pedig, a 14B-ben. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó, kijelentette, hogy kössük be magunkat. Így is tettünk, majd vártuk, hogy elinduljunk.

Negyed óra elteltével, már az égen is szálltunk, mint a madár. Nem tudtam mivel elfoglalni magam, ezért elővettem a telefonom, és zenét kezdtem hallgatni. A rengeteg szám közül csak kiválasztottam egyet, ami a Monsta X – Rush lett. Bátyám is hasonlóan cselekedett, de ő már hamarabb kezdett bele a dologba. Kibambulva az ablakon, hamarosan egyre jobban nehezedett az álom a szemeimre, amit elalvás követett.

  Az alvásból felébredve arra keltem, hogy a zene ordít a fülembe. A fülhallgatót kiszedve, csúsztam vissza a normális pozíciómba. Elcsomagolva a kistáskámba, néztem le, vajon merre lehetünk. Nem láttam semmi mást, csak felhőket mindenhol. Olyan volt, mintha az egész egy nagy vattacukor lenne. Gondoltam magamban milyen volna, ha tudnánk a felhőkön járni, és tényleg meg tudnánk enni.

  Elfordultam Mito felé, aki éppen aludt. Kuncogtam egyet, amikor megláttam, hogy a szája nyitva van, és horkol. A zene természetesen bömbölt a fülében, de ő mit sem törődve aludt tovább. Kikapcsolva a biztonsági övet keltem fel a helyemről, hogy elmenjek a légi kísérőkhöz venni valami inni valót.

- Mit adhatok? – kérdezte kedvesen a lány.

- Egy narancslevet szeretnék, ha van.

- Máris adom. Esetleg még valamit?

- Nem köszönöm.

  Kis várakozás után, el is készült az innivalóm. Éppen fordultam volna vissza, amikor hallottam, hogy a pilóta bejelenti, megkezdjük a leszállást. Gyorsan megittam az italt, majd visszasiettem a helyemre bekötni magam. Éreztem, ahogyan a gép szépen lassan ereszkedni kezd.
Hamarosan földet értünk, a gép propellerei pedig elhallgattak. Felvillantak a kis lámpák, amelyek azt jelezték, hogy kikapcsolhatjuk az öveinket. Az alvó Mito-ra pillantottam, aki már a szemeit dörzsölte.

- Kelj fel. Megérkeztünk – húztam fel a székből.

- Mikor jöttünk meg? – kérdezte, egy ásítás közben.

- Nem olyan rég. De haladjunk, mert itt hagynak minket.

  Lassacskán kiszálltunk a repülőből, és a csomagjaink felé vettük az irányt. A szalaghoz érve, rögtön megláttam a bőröndjeinket, amit el is vettem bátyám segítségével. Kerekeikre tettük őket, s húzni kezdtük magunk után. A kacskaringós folyósokon bóklászva végre megtaláltuk a kijáratot. Mire kiértünk, észrevettem, hogy már egyre jobban sötétedik az ég. A reptér előtt rengeteg taxi sorakozott, az elsőbe rögtön be is szálltunk. Az úti célt megadva haladtunk a forgalmas utakon, az utcai lámpák fényében. Mindegyik a maga idejében felvillant, fényét pedig az útra szórta. A szembe sávban jövő autók fényszórója néha bevilágított a kocsiba, amitől teljesen világos lett.

- Mitty! Neked van kulcsod a házhoz? – kérdezte ijedten a mellettem ülő.

- Azt hiszem, van. Várj, megnézem – fogtam meg a táskámat, és kutakodni kezdtem benne. Szerencsémre az egyik zsebbe volt becsúszva. Rögtön ki is vettem, majd oda is adtam Mito-nak, aki el is tette a kabátjába. - Ha hazaértünk, hívjuk fel a fiúkat, hogy megérkeztünk – mondtam el az ajánlatomat.

- Rendben, miután visszajöttünk a kórházból.

- Ilyenkor? Nincs egy kicsit késő ahhoz? – vontam fel szemöldökömet.

- Jelenleg öt óra lesz tíz perc múlva. Az még nem késő – mosolyodott el.

  Közben a taxi is megállt a ház előtt. Kiszálltam, bátyám pedig még lerendezett valamit a sofőrrel. A csomagtartóhoz mentem, hogy kivegyem a bőröndöket. A sajátomat könnyen kihúztam, ám Mito-é borzasztó nehéz volt. A kocsi mellé cipeltem őket, ott vártam meg mire végzett. Miután ő is kiszállt, a taxi elhajtott mi pedig álltunk, mint akik most jártak életükben először ezen a környéken.

- Te jó ég, milyen régen jártam már itt! – kiáltott fel.

- Hát volt vagy négy éve az biztos. Én még ezt nem mondhatom el, viszont azért nekem hiányzott már a jó öreg lakás – sóhajtottam, majd elmosolyodtam.

- Nem csak neked hiányzott már – ment a kapuhoz, majd keresni kezdte a kulcsot a zsebeiben.

  Kis várakozás után, már a bejárat tárva-nyitva állt. Kezembe véve a csomagomat lépkedtem a kikövezett úton, ami egy kis idő után elfordult jobbra a hátsókert felé. Továbbhaladva egyenesen az ajtóhoz értünk, ahol keresni kezdtük a lakáskulcsot. Sikeresen megtaláltam a lábtörlő alatt, amit rögtön be is dugtam a zárba. Elforgattam a picinyke tárgyat, egy nagy kattanást követően az ajtó már nyitva is állt előttünk. Belépve a régen látott előszobába, néztünk körbe.

- Pakoljunk most ide le először. Ha visszajöttünk, majd elrakjuk. Most inkább menjünk, mielőtt bezár a kórház. Viszont busszal kell mennünk, mert annyi pénzem már nincs, hogy taxizzunk.

- Rendben. A fiúkkal mikor fogunk akkor beszélni? – kérdeztem.

- Mikor visszajöttünk.

  Kisétáltunk az ajtón, majd Mito, gondosan bezárta azt maga után. Elsétálva a közeli buszmegállóig, gondolkodtam el azon, vajon mi is történhetett apával. Nagyon bántott a dolog, mi van, ha a volt barátnője tett valamit vele. Tényleg aggódom miatta, és remélem, nem esett komolyabb baja, akármi történt is. Kíváncsi leszek, milyen állapotban találjuk.

  A megállóban állva vártuk az érkező buszt, ami nem sokkal azután érkezett meg, ahogy mi jöttünk. Felszállva az autóbuszra, Mito, megvette mindkettőnk jegyét, majd a lyukasztóhoz ment, hogy érvényesítse azokat. Én addig kerestem két szabad helyet, nem is volt olyan nehéz találni, hiszen elég kevesen voltak a járművön. Közeledve a kiszemelt helyhez, pillantottam meg egy ismerős alakot, aki fülhallgatóval a fülében, bámult ki az ablakon, a félhomályba.